Az időárus Anyukáját Buczvinszky II. Jakab fogdmegjei háziőrizet alá vonták. Hajnaltól-hajnalig a kertjében lődörögtek, bekukkantottak a tiszafa alá, a farakás mögé, az ajtókra és az ablakokra celluxot ragasztottak, s félóránként ellenőrizték, hogy próbálta-e nyitni őket valaki. A házba nem léptek be, pedig az Anyuka reggel, s délutánként hívta őket birsalmamag és cickafark teára. Úgy találta, hogy életerős, ifjúi mivoltuk ellenére túlságosan zaklatottak. Nincsenek rendben az idegeik, a szívük, a májuk, az epéjük, a veséjük. Ez fájt neki. A nyájas meghívástól a poroszlók még idegesebbek lettek – bizonyítván, hogy a szeretet töri-zúzza az erőt.

Este ifj. Songai a szolgálatból hazamenet rendőrileg fölszólította őket:

– Mit keresnek maguk ott? Igazolják magukat!

Erre egy öles méteres termetű pribék a kerítéshez ballagott, s farkasszemet nézett vele feje iszonyú magasából, majd irgalmasan leszólt hozzá:

– Haladjon tovább!

Az Anyukának napjában egyszer engedélyeztek hosszabb sétát, Teruska boltjáig és vissza. Egy bőrnyakú kopasz kísérte, a másik a boltban kávézott – véletlenül éppen akkor. Ő kísérte vissza Anyukát, társa pedig a küszöbről, afféle kilátóról, követte őket tekintetével, majd folytatta társa kávézását a bajtársiasság szép példájaként.

Anyuka így nemigen közölhetett valami érdemlegeset helyzetéről. Legalábbis szóban nem. Mindazonáltal a szépséges Teruska kiálmodta a jelenetből, amit kellett, s mihelyt alkalom nyílott rá, beszámolt róla Párlakynak és Luvephejnek. A meztéllábas tudós elgondolkodva cirógatta szőrös öregujjával lába mutató ujját. Az öregujjat kitüntette a sors és a gazda türelmes edzésmunkája a szabad mozgás adományával. A sötétképű csecsen bodros szakállából kiválasztott egy, a többinél őszesebb tincset és az ujja köré tekergette.

– Harcot akarnak, harcot! – szeme villanása jelezte, hogy ő készen áll. Dr. Párlaky megcsóválta fejét.

– Anyuka ellenzi.

– Miből gondolja?

– Abból, hogy eltűri őket. Megtehetné, hogy „áthalad közöttük”, de valamiért kerüli még ezt a megoldást is.

– Áthalad közöttük? – világszép Teruska gyönyörű félálmába ordítozó, öklét rázó, különös, lebernyeg köntösökbe öltözött tömeg rontott be. A haragos népség köves domboldalon hajszolt fölfelé egy sugárzó, fehér köntösű fiatalembert, aki a csúcsra érve váratlanul szembefordult a harcias sokadalommal. Az bömbölt és átkozódott, de kipukkadt szívvel, mert lendületét elveszítette. A fiatalember pár pillanatig szomorúan nézte őket, majd áthaladt az ellenséges nyüzsgésen, amely őrjöngésében nem érzékelte az ő mozgását: egyre dühödtebben hadonászott és nyomakodott hűlt helye felé. Bizony jó néhány ütleget is kiosztottak a vadabbak a balgábbaknak, és kevésen múlott, hogy az elől tülekedők közül némelyek nem zuhantak le a dombtetőt beszegő szakadékba.

– Fantasztikus! Áthalad közöttük? – Fölrévedt szépséges merengéséből, ám kérdésére nem kapott választ, mert a két öreg eltűnt az üzletből.

Özvegy Hársné viszont belépett. Teruska ingerülten pillantott rá: mit akar ez itt, ilyenkor?

Hársné semmit sem akart, legalábbis tőle. A két öreg nyomában járt – sajnos lecsusszant iménti beszélgetésükről, viszont kifülelt ezt-azt a fényképész műteremben tartott minapi tanácskozásból. Talán a lényeget. Minél többet gondolt a tündérgyűlésre, annál biztosabban érezte, hogy ő is „látja, hogy mi a helyzet, és mi a teendője.” Tudta, hogy Anyukát elfogták dr. Toboz emberei, tehát a föladat: kiszabadítani. És aki ismeri a helyzetet, annak számára a tennivaló is világos. Az pedig a kötelesség. Aki fölismeri, nem lőcsölheti másra.

Kihúzta magát, aranykörmös kezével végigsimította a testére feszülő tarka ruhát. A cirógatás olyannyira fölajzotta a dús idomaiban eleddig rostokló energiákat, hogy a selyemszövetre festett virágok máris lángolni készültek. Ringlólila hajtornyát – csúcsán pávaszemes tollal ékesített, zöld vadászkalapkájával – hátra lendítette. A mozdulattól az egész alkotmány megdőlt, és ingott erre meg arra. Omlott is volna, ha a bölcsen elhelyezett hajtűk engedik. De nem engedték, mert dacoltak gazdájukkal, aki e lelkesült pillanatban azt szerette volna, hogy az egész lebomoljék, és harci sörényként lobogjon körülötte. Egy ilyen kíséret megsokszorozza az ütközetbe induló harcos erejét.

Krisztinka bizony elszánta magát!

Először is fölfegyverkezett. Elemelt két jókora kavicsot a Vixék ablaka előtti kertecske szegélyéből. Erős szíjon függő, patkó alakú válltáskájában a pipere holmit kissé összébb gyömöszölte, s közéjük dugta a két követ.

– Ejha! – azzal megindult a harctér felé. – Majd adok én nekik kaktuszt! – szólt önmagához lelkesítőleg.

A kertajtóban a kétméteres meg egy száznyolcvanas kopasz, tarkótokás pacák állta útját. Még a kisebbik is föléje tornyosult. A kínai császárok palotájának kapujában állhattak ilyesféle rémarcú bálványok, tölgyfából bárdolva – elijesztendő a gonosz szándékkal közeledőket. Hársnéban azonban a jó szándék buzgott, mégpedig oly frissen, és oly üde természetességgel, hogy fölpipiskedett az óriáshoz, megcirógatta az arcát és így szólt: – Milyen természetes ez magától! – Azzal tovalibegett a kerti úton. A fogdmegek szóhoz sem jutottak, aztán az a komondori gondolat ötlött eszükbe, hogy befelé menjen, aki akar, majd elkapják kifelé jövet a lopott holmival együtt. Arról teljesen megfeledkeztek, hogy főnökük, Buczvinszky II. Jakab úgy rendelkezett, hogy lélek se ki, se be, a legyeken kívül.

Krisztinka már a konyhaajtónál járt, kopogott, majd várakozás nélkül belépett.

Anyuka őt mézes szemvidítófű-menta teával várta. Az jó a gyomorra, a köhögésre és a látást is javítja. A tisztánlátás fontosságát nem kell ecsetelni. Krisztinka meglepődött volna Anyuka előrelátásán, ha nem élt volna folyamatos döbbenetben azóta, hogy elszánta magát. Szó, mi szó önmagán csodálkozott egyvégtében; először a könnyű mámoron, amitől erős lett és szinte mindentudó, amihez képest az Ulovszky-szeánszok a részegséghez hasonlítottak a velük járó kábasággal és az utánuk következő macskajajjal meg kiábrándultsággal együtt. Másodszor azon, hogy semmi irigység, félelem, kedélyhullámzás. A mostani teaivó pillanat éppen olyan boldog és szelíd, akár az előző, amikor a dr. Toboz pribékjeivel találkozott.

Amikor áthaladt közöttük?

Természetesen tudta, hogy Anyuka nem akar megszökni a tulajdon otthonából, s azt is, hogy tudja, hogy ő tudja, sőt ezt is tudja…

Iszogatták a teát. Krisztinka két kanál ikrás evódia-mézet tett a csészéjébe. Nem győzte keverni, oly lassan olvadt. Szerencsére adódott rá idő bőven: amikor az Isten az időt teremtette, teremtett belőle eleget. S mi mindenre lehet használni és fecsérelni!

Az őszapót nézték, aki pici röppenésekkel szökdösött a hársfán mulatságos, fehér-fekete-rózsaszín öltönyében. Semmike súlya alatt a legvékonyabb ágak is alig rezdültek meg, annál inkább kavarta a levegőt az egyensúlyozás mesterművét pillanatról pillanatra teremtő hosszú farok, amely nagyobb távlatra tekintve a madárka mögött elterülő mindenség-tartomány összhangzatát vezényelte.

Mi mást tehetett volna ezek után a két asszony? Krisztinka elmosogatta a csészéket, amíg Anyuka kiválasztotta az alkalomhoz illő csipke-vállkendőjét, aztán elindultak sétálni.

A poroszlók a kertkaputól pár lépésre elállták az útjukat. Középen az óriás, jobbról-balról a két nagydarab. Mindenféléket mondogattak: tessék maradni, nem szabad, ma már tetszett kint járni, ne csináljanak balhét, nyugi, nyugi, értsék meg, mi nem engedhetjük. Odakünn az utcán összecsődültek a járókelők, különösen a piros nadrágos semmittevők: a Tanár úr, az öreg Songai a kezébe belenőtt sörösüvegével, Kutyafogatos Bertalan a kerekesszékében, sőt Vix Adonisz is, aki a világ kincséért sem vett volna piros nadrágot, és az ilyesféle népségen pitypangpiheként szokott keresztül lebbenni. Először ifjabb Songainé miatt torlódtak össze, aki hazafelé kísérte lányát az iskolából. Az asszony vagy bekattant, vagy ki. Üveges tekintettel, némán meredt az útra, arcán a rózsás angyalvakolat megrepedezett. Karcsú, fürge táncosnő lábával lomposan caplatott a gyerek után. Semmi üvöltés, barmolás, cibálás, még a saját nemi szervét sem emlegette. Démona szemlátomást megnémult, elájult, ha éppen meg nem döglött. Az omladozó régi iskola mellett haladtak el. Fölöttük stukkó angyal kapaszkodott az ablakkeretbe: körülötte vedlett a ház, hullott a vakolat, hamarosan az ablakkeret is kifoszlik az angyal keze közül.

A végére csak az angyalok maradnak?

A csőszök egyre hátráltak, végül a kertajtó megállította őket, miközben a hölgyek nyugodt sétaléptekkel haladtak az úton. Krisztinka baljával magához vonta Anyukát, jobb csuklójára pedig ráfonta válltáskája szíját, és amikor az óriás leengedte előttük sorompó-karját, megpörgette a táskát benne a nehéz kavicsokkal. Állon találta a behemótot, aki teljes hosszában hanyatt esett és kidöntötte az ajtót.

– Ezt maguknak kell megcsinálni – mondta a két másiknak Anyuka, azzal kisétáltak az utcára. – Mire visszajövök, készen legyenek!

*

Vix Adonisz bóbiskolván ide-oda vonszolódott álma roncsai között. A fenyőtűk szövevényének nyiladékában a távolság gyöngycseppként tündökölt. A gyümölcsfák már nyakig gombolkoztak májusi lombjaikba; idegen el nem hitte volna, hogy egész télen csontvázként nyikorogtak az Ezüsthegy mögül lecsapó jeges szélben. A tavasz pedig föltámadás. Fölriasztotta magát, nehogy elmerüljön ebbe a látomásba, mert akkor belehull, s odavész. Hanem alig ébredt meg, újra elaludt.

Domboldalon sövények, bokrok, fák, balra tisztás, azon olykor talán fociznak némelyek. A bokrokon túl fészerszerű épület. Menedékház? Homályos, alig derengő, szürke. Talán hangár lehetett valaha, vagy barakk. Álmában zuhanyozni járt föl ide, meg vécére. Járt, tehát nem először fordult meg itt, sőt, meglehet, rendszeresen jövögetett. A zuhanyozó nagy teremből nyílt, amelyben rengeteg ágy állt. Emeletesek, számos lakóval. Álmában minden mozzanat: kilincsek állása, az emeletes ágyak festésének kopásmintája, a pucér villanykörték imbolygása mind azt tanúsították, hogy sokszor megfordult már a házban, s néha ott kellett aludnia valamelyik vaságyon, mellette a papa, a mama s mindenféle rokonok, akik a valóságban, vagyis ezen az álmon kívül… egy másik álomban? – nem léteztek. Most kisebb szobákon vágott át, csupasz lányok heverésztek vakító fejér ágyneműben. Itt különösen világos volt, ilyent még sosem tapasztalt. Persze mesterséges fény ragyogott: csillárokból, olvasólámpákból áradt, de még az ágyak alól is szivárgott.

A vécé két lengőajtó mögött volt, kétszemélyes, ámde ott benn nem kagyló, hanem ágy. Amint belépett, az egész kitágult, a fekhelyek megsokasodtak. Le kellett feküdnie, hirtelen pizsamában találta magát, s úgy kellett elvégeznie dolgát, fekve, pizsamában. Az egyik ágyról findzsaszemű lány figyelte. Áthúzódott a másik helyre, a lány tekintete oda is követte. Kis tekercs vécépapírt zsákmányolt még útközben, most azt gyűrögette: hogyan is kell csinálni fekve, s majd a papírral kibányászni a pizsamából az anyagot?

Verejtékezve ébredt kicsi kamrájában, számítógépe billentyűzetére borulva. Rögtön kiment a konyhába, kezet mosott, ruháját, de még a törölközőjét is kidobta a szennyesbe, majd ismét lesikálta kezét, s cérnakesztyűt húzott. Anyja rögtön bejött a kertből, ahol kényelmesen elfért egy rózsabokor, azt szokta naphosszat tetvészni. – Mi baj, kisfiam? Történt valami?

Néha úgy érezte, hogy ébrenlétében is sodródik a nemlét partjai közt. Szüleivel a legszükségesebben kívül nem váltott szót. Szerelmes volt bűbájos Teruskába – a tökéletesség távlatából és abszolút higiénikusan. Levelezett az interneten láthatatlan barátokkal, akik sem érintéssel, de még szuszogással sem fertőztek, és dolgozott. Történelmet írt egy bizonyos Humuföld nevű világnak, amit ő talált ki, bele háborúkat, merényleteket, viharokat, hegyeket, folyókat, sárkányokat, törpéket, varázslókat, királyokat és démonokat, meg különféle kimérákat, melyek leginkább emberek és különféle vadállatok keresztezéséből keletkeztek. Roppant élvezettel, aprólékosan ecsetelte, hogyan szeretkezik valaki egy denevérrel, óriáspókkal, polippal, dögkeselyűvel, krokodillal. Egyszer megkérdezte tőle a kultúrházban, a könyves ember pultja előtt a Tanár úr, hogy érdekli-e a történelem? – Az színtiszta hazugság – válaszolta, s már szaladt is munkahelyére, a mozigépházba.

Irtózott mindattól, aminek kiterjedése van, szaga, húsa. Attól is, ami megfoghatatlan ugyan, de mégis hat, mint például az, hogy valaki magyar. Neve után vélhette volna őt valaki franciának, vagy svédnek, de ő magyar volt, sose élt másutt, külföldi nyelveket sem beszélt. Valószínűleg nem a magyaroknak szólt az ellenszenve; ha Németalföldön születik, akkor a hollandságtól viszolygott volna. Ő leginkább az ottól és a valaholtól félt; ez is, az is csupa kiterjedés, szag és hús.

Mélyen megrendítette az angyalarcú ifjabb Songainé, amikor némán koszrogott előtte a járdán, terhesen az éltető gyűlölet tetemétől. Első pillanatban örült, mert védettnek tartotta magát: ővele ilyesmi nem történhet meg, hiszen a nincsbe költözött a legelszántabb tudatossággal, ahova a legparányibb baktérium, vagy vírus sem képes követni. Ifjabb Songainén azonban rögtön látszott, hogy démonát egy olyan pinduri valaki nyírta ki, aki egy vírusnak, ugyan, egy elektronnak is legföljebb a milliomod része, szinte nincs is, mégis létezik, és oly iszonyatosan erős, akár egy arkangyal. Az arkangyaltól meghökkent: honnan keveredhet az ő elméjébe egy ilyen szó? Humuföldön nem léteztek se istenek, se angyalok – erről ő személyesen gondoskodott.

Van valami, ami elől a cifra zéróba sem bújhatunk?

Ifjabb Songainé lepattogzott arcáról az ősz jutott eszébe, amikor lehull a lepel a kertről, s kiderül, hogy ami csupa pozsgás zöld, élet és gyümölcs, az valójában halál.