Nagy mesélőkedvében volt Czakó Gábor, a Nemzet Művészei közé újonnan beválasztott Kossuth-díjas író, amikor otthonában meglátogattuk. Így hát hallgattuk történeteit, és beszélgettünk is nyelvről, művészetről, írásról, szótárakról, rémmesékről és hitről. De Hamvas Béla és Weöres Sándor is szóba került.

 

 

– Egy-egy olyan elismerés, mint a Kossuth-díj vagy a Nemzet Művésze cím jelent-e valamiféle inspirációt, ad-e löketet a munka folytatására?

– Nem hinném, legalábbis velem ez még nem fordult elő. Jól esik az embernek, persze, de ahogy régi mesterem, Szabó István festőművész tanított rá: „kitüntetés: tetűn kiütés”. Ugyanis nem szabad az embernek a külső elismerésektől függővé tennie munkáját. Biztos, hogy van, akinek ez nagyon fontos és van, akinek nagyon fáj, ha nem kap meg egy elismerést, ahogy olyan is, aki nem is tudja, milyen díjak vannak az országban, legföljebb a nevüket tudja.

Az igazi események sosem külsők: a lélekben történnek, belül.

– Eredetileg jogot végzett, aztán volt újságíró-szerkesztő, miközben szépírói tevékenységet folytatott, aztán jött csak a nyelvvel való foglalkozás. Mikor kezdett el igazán érdeklődni a nyelvészet iránt?

– Őszintén szólva, ezt a kérdést soha nem tettem föl magamnak, és hirtelenjében most sem tudom megválaszolni. Nem tulajdonítottam ennek a kérdésnek nagy jelentőséget. Úgy adódott, hogy kamaszkorom óta benne volt mindenben, amit csináltam. Az az igazság, hogy valójában nem vagyok nyelvész, író sem vagyok talán. De biztos, hogy összefügg magával az írással, az írás-tanítással, a lapszerkesztéssel… Tudja, a rendszerváltás tájékán indítottam egy katolikus újságírói tanfolyamot, ami teljesen ingyenes volt, egy-két barátom segített tanítani. Eleinte hetven-nyolcvan tanulónk volt, köztük apácák is például, de nem vizsgáltuk senkinél se, hogy katolikus-e, fizet-e egyházadót legalább a reformátusoknál, hisz-e egyáltalán Istenben, hanem egyszerűen elkezdtük tanítani őket az újságírás, az írás rejtelmeire. Aztán megalakult az Igen című katolikus folyóirat, amelybe ezek a fiatalok írták a cikkek kilencvenöt százalékát. Nagyon jó hangulatú világ alakult ki akkor az Igen körül, talán ezzel kezdődött. Hiszen minden író belebolondul a magyar nyelvbe, mert olyan lenyűgöző. A nyelv az egy kincsesbánya, amelynek kifejezéseiben megőrződött sok száz, vagy sok ezer évvel ezelőtti tudásunk is a világról, a természetről, a családról, a hazáról.

– Idén jelent meg az Eredeti magyar nyelvtan című, 2011-es könyvejavított, bővített kiadása. Mivel bővült a nyelvtankönyv?

– Került bele egy-két új gondolat. Ez egy úttörő munka, a magyar nyelvtan kutatása. Ugyanis a Bach-korszakban lényegében átvettük az európai nyelvtan szabványokat, és azok lettek a magyar nyelvtanoktatás pillérei, fő irányvonalai. Miközben a magyar nyelv más szerkezetű, mint az európai nyelvek. Ez nem holmi ellenségesség, inkább olyan különbség, minthogy a sas is remek állat, a ló is remek állat, a kettő mégsem tud cserélni.

– A kötet, ahogy alcíme is mondja – „A magyar nyelv természeti rendje szerint, Czuczor Gergely és Fogarasi János nyomán” – a Czuczor-Fogarasi szótáron alapul. Mivel Gábor maga is állított össze Magyar-magyar nagyszótárat, adódik a kérdés: miért van szükségünk szótárakra a saját nyelvünk, anyanyelvünk használatához?

– A szótár nagyon fontos segédeszköz, amennyiben tényleg gondolkodás eredménye. Ha nem az, akkor fújhatjuk! Egynyelvű szótárat – mert ugye most azokról beszélünk – nagyon sokat csináltak az elmúlt évszázadok során, magyar szótárt is készítettek, és valójában az egynyelvű szótárnak az egyik nagyon fontos feladata, hogy föltárja, megmutassa egy nyelv belső tulajdonságait. A magyar nyelv belső kutatása sokáig nem létezett, de aztán a 19. században megjelent Kresznerics Ferenc szótára két jó vaskos kötetben. Ő paptanár volt, a szombathelyi gimnáziumban tanított, aztán az igazgató egyszer fölkereste, és azt mondta, hogy nem helyteleníti szótárkészítő és egyéb nyelvkutató munkásságát, de azt kéri, írja rá mindegyik művére, hogy „a főigazgató úr engedelmével és támogatásával”. Erre ő összecsukta az irkáját, tollát letörölte, majd áthelyezését kérte Ságra, ami egy nagyon pici falu volt, ma már Celldömölk része. Önérzetes ember volt, senki engedelmét nem kérte ahhoz, hogy gondolkodjék, és ehhez támogatást sem várt, hanem amit gondolt, meg is írta. Ez a Kresznerics-féle már gyökérrendű volt a Czuczor elődje, két kötetben publikálták 1831-32-ben. Kresznericset nyomban be is választották a mai Magyar Tudományos Akadémia elődje, a Magyar Tudós Társaságba, de közben sajnos elhunyt. A tudós társaság első elnöke volt akkor gróf Teleki József, kiváló nyelvész, polihisztor: az ő támogatásával tudta elkezdeni munkáját Czuczor és Fogarasi is. Czuczor Gergely bencés szerzetes kiváló költő és néprajztudós, Fogarasi János pedig zeneszerző, jogász és néprajzkutató volt. Ketten kezdték készíteni a szótárt, aztán Czuczor halála után, 1866-tól Fogarasi egyedül folytatta a munkát. De valójában az egész ország gyűjtötte nekik az anyagot, bármit kértek, akkor ezrek ugrottak, és gyűjtötték például az ikes igéket. Köztük volt Bolyai János is, aki úgy látta, hogy a magyar nyelv kutatásának valóban az az útja, amit Kresznerics, Czuczor, Fogarasi választott.

– Mit jelent pontosan ez az út, a gyökérrendszerű kutatás?

– Hogy meg kell keresni a magyar nyelv alapszerkezetét, ami lényegében azt a pici kis szókezdeményt jelenti első fokon, amit gyöknek neveztek el, a gyökérből. Ebből ered maga az egész szó. Van gyök, amelyből öt-hat szó ered, és olyan is, amelyből két-háromszáz. Ez a rendszer lényegében korlátlan mennyiségű szó előállítását teszi lehetővé. A világon a magyaron kívül még néhány gyöknyelv létezik, ilyen például a héber, az arab, a dravida és a szanszkrit. Egy gyöknyelvben bármikor képezhetünk új szavakat, hogyha a szükség úgy hozza, ha valaminek nincs neve. Amikor Magyarországon készült a Czuczor-Fogarasi szótár a 19. század negyvenes éveiben, ezerszám küldték az emberek a szavakat a bizottságnak, amit a Társaság erre a célra felállított.

– A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) honlapján látható portréfilmjében azt nyilatkozta, hogy a magyar a legdemokratikusabb nyelv. Mit ért ez alatt?

– A magyarban nincsenek nyelvükben szegény emberek, csak buták. Buta ember mindenütt van természetesen, és minden nyelven lehet makogni vagy szerencsétlenkedni, de aki értelmes, normális, egészséges, az magyar nyelv teljes szókincsét bírja. Volt egy csomó olyan magyar – mondhatjuk őket írónak is –, akik elsősorban mesemondók, népi énekesek és hasonlók voltak, akik több száz, több ezer népdalt és mesét ismertek, noha analfabéták voltak. Tehát a magyar nyelv megismerése, használata lehetséges azok számára is, akik nem az írásbeliségben élnek. Erre a leghíresebb példa Ámi Lajos, aki 1886-tól 1963-ig élt, akinek meséit három kötetben gyűjtötték össze, pedig analfabéta cigány ember volt. Napszámosként dolgozott különben, de abból élt, hogy mesélt, azért fizettek neki vagy meghívták vacsorára, borra. 1959-ben a Népművészet mestere címet is megkapta. De ismertünk egy kiváló dudást, többször járt itt a faluban, Pál Pista bácsit, aki járt iskolába ugyan, egy vagy két osztályt végzett, de aztán mennie kellett őriznie disznókat, így aztán nem tanult meg jól írni-olvasni. Csodálatos népdalénekes volt, és nagy mesetudó ő is. A magyar nyelv demokratikus, mert minden magyar ajkú számára teljesen nyitott. Teljes szókincsét nem ismerjük pontosan, valószínűleg a legnagyobb szókincsű nyelvek közé tartozik, mert bármikor készíthetünk új szavakat, amelyek rögtön érthetővé válnak mindenki számára. A magyar egészen elképesztő tulajdonságokkal bíró nyelv. Csodálatos régi tudásokat, bölcsességeket őriz.

– Például?

–  A népmesékben állandó fordulat a végén, amikor a szerelmesek egymás nyakába borulnak, és mondják: „Én a tiéd, te az enyém, ásó, kapa, nagyharang válasszon el bennünket!”. Ugye, mindnyájan ismerjük ezt a fordulatot, ami nyersen megfogalmazva azt jelenti, a házasság fölbonthatatlan, hiszen az ásó-kapa arra utal, csak a sírban fogunk elválni egymástól. A magyarban van egy csomó ilyen szólás, kifejezés, ami nagyon mély bölcsességeket tartalmaz, és a jó élet titkát adja át valójában a fiataloknak, illetve mindenkinek, aki magyarul megtanul. Mert ebből nincs kizárva az sem, akinek nem magyar az anyanyelve, csak elsajátítja, bárki hozzáférhet ezekhez a nyelvi bölcsességekhez.

– Czakó Gábor is írt meséket, pontosabban rémmeséket. Miért éppen ezt a műfajt találta ki e tulajdonképpen anekdotáknak mondható történetek megjelölésére?

– Ez szójáték volt igazából, vicc, egy tréfa, hiszen ezek nem rémes mesék egyáltalán. Csak átvitt értelemben rémesek. Nincsenek bennük szörnyek, meg hátborzongatás, elevenen nyúzás, semmi ilyesmi. A rémmese az valójában népmese. Ezek a nép száján terjedő történetek, és egyik-másik mélyebb értelmű, többet mond az átlagnál, amitől számomra megörökítendővé váltak. Mind a hat kötet valójában anekdota-gyűjtemény. Abból indultam ki, hogy a magyar népmeséket is általában hetvenhetes vagy harminchármas gyűjtésben szokták kiadni. Persze sokféle népmese-kiadvány van. A 19. században lett elég nagy divatja a mesegyűjtésnek és -kiadásnak, amit nagyon kell tisztelnünk, mert bámulatosan érdekes és gazdag anyagunk lett így. Végül is, ha figyelünk rájuk, magyar mitológia bontakozik ki belőlük. Az pedig nagyon érdekes, hogy ezek a rémmesék valójában modern alkotások, tehát korunkban – ha nem is ma, hanem húsz évvel ezelőtt – keletkeztek. De folyamatosan keletkeznek, csak nem mindenki írja le őket.

– Hamvas Béla kapcsán fogalmazta meg, az ő szövegeihez készített szótárában, hogy az írás a gondolkodás formája, eszköze és tere. Miért e hármasság?

– Mert az írás rögzíti a gondolatokat, és mikor az ember leírt valamit, akkor képes újra végiggondolni, és akkor mélyülhet ez az ismeret.

– Hamvas mellett úgy tűnik számomra, hogy Weöres Sándort tartja még úgymond mesterének. Rajtuk kívül van más szerző, akit példaképének tart?

– Ó, hát elég ez a kettő! Amit Hamvas és Weöres nem tudott, azt nem is volt érdemes tudni. Ők viszonylag jól ismerték egymást, leveleztek, rengeteget tanultak a másiktól. Érdekes módon mindkettő magányos ember volt, nem tartoztak semmiféle galerihez, klubhoz, bandához. De tisztelték egymást, és a hazájukat is szerették. Weöres Sándorról nagyon jó történeteim vannak, egyszer a Kassák-klubban volt egy kis munkám, kaptam érte vagy kétszáz forintot esténként, amikor a Sebő-együttes nem játszott, akkor én beszélgettem a közönséggel. Egyszer Sanyika is ott volt, és tudni kell, hogy éppen akkoriban valaki megtámadta, és leírta róla, hogy nem jó, amit csinál, én pedig megkérdeztem, mi a véleménye erről az egészről. Weöres csak annyit mondott: „Hát tudja, eddig néhányan ismerték az én nevemet, most egy páran majd ismerik ennek a fiatalembernek a nevét is” – szóval fantasztikus fickó volt. Az óvónénik imádták, ő kevésbé rajongott értük, és a gyerekekért sem rajongott. Nem utálta őket, de nem volt gyermeke, ezért nem volt jártas a gyereknevelésben sem. De azért szerette őket. A történethez tartozik, hogy Károlyi Amy mindig kiadta neki, mennyi bort ihat egy nap, mondjuk egy litert, de ez persze elfogyott. Viszont az óvónénik és az alsós tanítónénik nagyon szerették Weöreshez elvinni a fiókáikat, a gyerekek pedig rosszalkodtak kicsit a házban, aztán szaladgáltak a kertben, szóval jól érezték magukat. Aztán volt, hogy Sanyika egyszercsak kinyitotta az ablakot, egy üres üvegbe belecsavart egy húsz forintos,és mondta az egyik gyereknek, „a szemközti boltba szaladj már át, kisfiam, és hozzál Sanyi bácsinak bort, csak aztán a néni nehogy meglássa”. Ezt persze nem biztos, hogy jól tette, de ha olvassuk a műveit, akkor mindent aláírunk, amit ő csinált.

– Többször nyilatkozott róla, és műveiben is nagyon fontos szerepet kap hite: a keresztényi üzenet vagy gondolkodásmód a közvetítése is az írásain keresztül. Miért van erre szükség a 21. században, miközben úgy tűnik, a kortárs irodalomban mindez egyre kevésbé van jelen?

– Nem véletlenül. Ha kinyitja például a televíziót, ami valahol lecsapódása az irodalomnak, mert ezek írott művek, szövegkönyvek, amelyek alapján megkezdődik már délután két óra tájban a vérfürdő a képernyőkön, és a legborzalmasabb megaláztatások és bűnök követik egymást a műsorzárásig a csatornák többségén. A jelek szerint ez az uralkodó vélemény. Van egy nagyon kis nyilvánosságot kapó a gondolatmenet, ami ennek ellentmond, mert ebből az   egészből senki sem húz hasznot, csak a pénz nevű semmi javára történnek a dolgok, ez pedig az ember számára ellenséges és aljas. Jézus azt mondja: „én vagyok az út, az igazság és az élet”, ami azt is jelenti, hogy ez a három roppant szorosan összefügg. Nem lehet úgy bejárni az életünk útját, hogy nem az igazságot keressük, nem az életet keressük: ez a három érték folyamatosan veti a maga fényét egymásra, szoros egységet alkot az ember gondolkodásában, és ha ez megszűnik, ha én vagyok a délutáni erőszak, akkor valami nagyon nagy baj van a világban. Egyszer azt mondta nekem egy bölcs öregember, hogyha valaki kinyitná a televíziót, és valóságnak hinné a látottakat, azonnali hatállyal gépágyútüzet zúdítana Budapestre. Vannak, akik azon igyekeznek, hogy ezek a történetek ne mesének tűnjenek, hanem egyre valóságosabbak, elfogadottabbak legyenek, és nagyon lenézik azt az embert, aki nem vesz részt ebben a pusztításban. Mert valójában a világ elpusztításáért folyik a harc, és ehhez asszisztál az emberiség, aki a teremtés koronájaként lépett a földre azzal a feladattal, hogy ezt a teremtést őrizze és épségben tartsa.

– Mostanában dolgozik valamin?

– Dolgozom, hogyne, éppen interjút adok…

– És amikor éppen nem velem beszélget?

– Arról pedig nem tudok beszélni. A tervek, a munkák meglátogatják az embert, és ha úgy látják, hogy az illető kész foglalkozni velük, akkor segítenek. Ha csak fecseg róluk, akkor nem.

Sárdi Krisztina