Amióta kitört a humanizmus, a szocializmus, a liberalizmus meg a modern és posztmodern többi, vagyis az emberközpontú társadalom, azóta az ember háttérbe szorult: gyarmati rabszolga lett, kizsákmányolt és kizsákmányoló, a gazdaság nevű mókuskerék tekerője, konzumidióta, szavazópolgár, barbi. Dolog. Szerves, halandó dolog, ami fölött szervetlen, romlékony, sőt, megfoghatatlan dolgok uralkodnak.

Ki lépett a helyére?

Megnevezhetnénk az Antikrisztust, de ő mindig a háttérben lappang, onnan tologat bennünket – már aki hagyja – a világnagy sakktáblán.

Küld például a kutyapiacra, korcsot venni. Természetesen fajkutyáért indulunk, tisztavérűért, verseny győztesek ivadékáért, de rendszerint korcsot kapunk. Arany áron. Ketrecben butult, túltenyésztett, ingerszegény, fogyatékos, kutyaélet nélkül fölnőtt podagrás, akarom mondani, pedigrés csököttet.

Mit lehet vele csinálni? Haza lehet vinni, be lehet tenni a szobába, lehet takarítani a piszkát, a szőrét, a nyálát, a bolháját, s lehet állatorvoshoz hordani, mert hol ez a baja, hogy az, ezért aztán néha műttetni is kell.

Ha minden jól megy, lehet vele sétálni. Télen öltönyt adni rá, nyáron hámot, de a legjobb betenni egy méregdrága kutya-babakocsiba és tologatni a sétányokon. Hadd csodálja a bamba embersokaság!

Ha elhalálozik a drága dög, akkor el lehet temetni kutyakoporsóba. Sírhantot hányni fölé, belé keresztet szúrni – hogy miért éppen azt, s nem kopjafát, vagy hajó-fejfát, nem tudom. Nem is merem megkérdezni attól a falumbelitől, akinek születési rendellenességektől gyötrődő bernáthegyije pár éves földi szenvedés után kimúlt, s két hete egy keresztes sírhant alatt oszladozik a kertben. A síron két piros mécses gyertyával, mellette szék is, ha a gyászoló elfárad. Talán igen, de a széket mégsem használja, inkább térdel.

Imádkozik? Kihez? Miért?

A kutya „az ember igaz barátja”. Gyerekkoromban láttam egy színes nyomaton, mely a gazdája sírján haldokló ebet ábrázolt. A kutya a hűség állata. Különös, hogy néhány kivételtél eltekintve: „kutyahűség”, a vele kapcsolatos kifejezéseink másról beszélnek. Akinek kutyahájjal kenték meg a köldökét, az születésétől fogva hamis, gonosz ember. A kutyaházi ’sehonnai’, a kutyahitű ’hitetlen, istentelen’, akivel kutyául bánnak, annak nem irigyeljük a sorsát. Az „eb” a tagadás, a nemlét szava. A Czuczor-Fogarasi szótár sorolja a példákat: „Eb hiszi. Eb ád. Eb megy, nem én. Némely közmondásokban annyi, mint ’semmit sem ér, rossz’: eb a varga talp nélkül. Eb a diák könyv nélkül. Eb a király ország nélkül. Eb, aki nem barát. Eb anyja. Eb anyja fia. Eb anyja terhe. Eb apának kutya fia. Eb ura fakó.”