A bölcsesség megszerzése élettel történik, mégpedig tiszta élettel. Minél tisztább, áttetszőbb az élet, annál mélyebb a bölcsesség. Annál mélyebben érti a Létet, s tán olykor kevésbé az Életet. Ezért a bölcs a mai ember számára ritkán látszik „okosnak” mert nem rejtőzik, nem alkalmaz taktikai hazugságokat, nem ért a pénzcsináláshoz, vagyis Gazdaságkor összes hamissága távol áll tőle. Utóbbiakban járatlan, amitől sokak szemében egyenesen butának tűnik föl. Ráadásul a bölcsesség nemigen váltható anyagi előnyre, mint az ismeret, vagy ahogy szépítve mondják: a tudás. A tudás hatalom. Ez az okosság Francis Bacon (1561-1626) angol politikus-filozófustól származik, és zsinórmértékké vált a kapitalizmus – magyarul: tőkeizmus, pénzizmus, még magyarabbul: a pénz- és haszonizmus – kifejlődése során. Mellette a bölcsesség haszontalannak látszik.

A tudás belső, a bölcsesség benső tulajdon. Előbbi az észé, értelemnek is nevezzük, utóbbi a szívé, ezért szívtudásnak is mondjuk. Az értelem a több jelentésű érgyök származéka: tetten ér; lopáson ér; valahol talál – ott ér; valaminek becse, ára – amennyit ér. Az értelem minderre képes. Ugyanakkor az életkor előrehaladtával gyöngül, és a halállal elenyészik, ellenben a szívtudás túlélheti a halált és a lélek kincsei közé lépve az Örök Bíró mérlegére kerül…

*

A bölcsesség és a tudás személyes és emberi: minden időben valakié volt. Aki a tudást lénye bensejében megérlelte, az sajátjává tette, s ha akarta volna, akkor sem szórhatta volna szét a szélbe. A bölcsesség elmesélhetetlen: kifecsegve gyakorta lapos butaság.

Aki hajdan szakmát akart tanulni, az elszegődött egy mesterhez, s bizony az elején csak alja munkákat végzett: vigyázott a gyerekekre, takarította a műhelyt, cipelt ezt-azt, inasként in-alt, ahova küldték – ez maradt meg a nevében is. Közben leste a mestert, hogyan csinálja. Évek múlva segéd lehetett, és még közelebbről leshette a szakmai fortélyokat-fogásokat. Maga is gyakorolhatta egyiket-másikat. Amikor fölszabadult, akkor másik mesterhez szegődött, hogy tőle is tanuljon: sokan a fél világot bejárták, mire maguk is mesternek számítottak. Ha a többi mester elismerte képességeit, bevette a céhbe.

Püthagorasz háza tornácán egy függöny mögül tanított. Az udvaron hallgatták azok, akiket oda beengedtek. A függöny mögé csak néhány kiválasztott léphetett be.

A fölvilágosodás a tudás lázadása volt a bölcsesség ellenében. Sikeresnek látszik, mert a jelek szerint győzött, hiszen a bölcsesség mindenünnen visszaszorulni látszik. De figyelmezzünk: a tudás harcias, a bölcsesség szelíd. „Nem száll szembe a gonosszal, hanem ha megütik jobb orcáját, odafordítja oda a másikat is. Ha el akarják venni köpenyét, oda adja a köntösét is. S ha ezer lépésre kényszerítik, elmegy kétannyira.” Nem lehet kárt tenni benne? Sőt, a megaláztatások, a látszólagos vereségek egyre erősebbé teszik: a bölcsesség kedvelői mind jobban belészeretnek? „Szereti ellenségeit, és jót tesz haragosaival.” (Mt 5,39-44 nyomán) Igen csak korszerűtlen alak a bölcs, sőt, meglehet, hogy nagy marha.

Az álmesterek pénzért tanítanak: kicsi tudást csali-áron adnak, olcsón, a nagyobbnak látszót egyre drágábban és drágábban. Árujuk hatalomtudás: mások kifosztásának technikája.

Jézus, az egyetlen Mester, ingyen tanított, az életével. Tanítványai köréből kilépett a nép közé, az utcán szóba állt akárkivel, gyakorta válogatatlan nagy tömegekhez szólt. Például a Hegyi Beszéd, vagy a két kenyérszaporítás-csoda alkalmával. Ezeknek a lényegéhez tartozik, hogy „mindenki” ott legyen. Jézus szórta a szív-tudást!

Kora nyers körülményei közt együtt élt 12 tanítványával napi huszonnégy órán keresztül: árokpartokon és gazdagok lakomáin. Ezen kívül volt még 72 külső tanítványa is. Néhány különleges eseményre, például a Színeváltozására és a Getszemáni kerti imájára (Mk 15,33) csak hármat vitt magával: Pétert, Jakabot és Jánost. Az utolsó vacsorán és a lábmosáson részt vett mind, de utána Júdást elküldte, így csak 11 hallgatta a záró nagy tanításokat. Talán ezért: „Ne vessetek szent dolgot ebeknek, s ne szórjátok gyöngyeiteket sertések elé! Különben lábukkal eltaposhatják azokat, aztán megfordulnak és széttépnek titeket.” (Mt 7,6)

Az Első Reggeliből, a Genezáreti tónál, az Ő Országában, csak „Simon Péter, Tamás, a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két tanítvány” (Jn 21,2) részesült, így csak ők heten a vendégei az Úr halának és kenyerének, ők a tanúi Péter pörének és főpásztorrá emelésének.

Miért válogatott? Talán azért, mert az üdvösségre minden ember alkalmas, a tanulásra is, a szívtudás befogadására is, de nem egyenlő mértékben. Még a kiválasztottak sem, hiszen Péter, Jakab és János mindkét alkalommal elszenderedett – képtelenek voltak vele virrasztani. A Tábor hegyén a magasztos látvány volt túl erős nekik, a Getszemáni kertben a vért verítékező Jézus halálfélelme?

Tudjuk, hogy még nem voltak eléggé áttetszőek. Jakab elmenekült az Úr mellől, Péter egyenesen elárulta, és Jánosnak is szüksége volt arra az utónevelésre, amit a Szentséges Szűz Istenanya társaságában kapott.

Mi mennyire vagyunk áttetszőek?