A boldogult szocializmusban költő barátom írt egy kis tanulmányt Csokonai valamely versészeti leleményéről, amit addig senki nem vett észre. Munka mellett dolgozó ember lévén kicsúszott a Csokonai-évből. Vissza is adták kiváló művét a szerkesztők, mert addigra már megkezdődött a Dózsa, vagy Radnóti év – már nem emlékszem, hogy éppen melyik következett.

Most így vagyok Szent Istvánnal: éppen mennybevételének ünnepén jutott eszembe valami, amiről ritkán beszélünk. Róla szólván általában az jut eszébe különféle elfogultságú polgártársainknak, hogy szerintük mi lett volna akkor a teendő – á la Lenin – megfeledkezve arról, hogy egyáltalán mit lehetett tenni?

Némelyek említik az ún. geopolitikai helyzetet. Így, elkésve, szabad szóba hozni édesapját, Gézát is, aki megalapozta ezt a tudományt. Földabroszt talán nem terítettek az esztergomi palota ebédlőasztalára, anélkül is tudta a nagyfejedelem és a vezérkara, hogy délen mennyire hatalmas Bizánc, Nyugaton pedig éppen összeszedi magát a német. Keleten örökké készül valami: a besenyők hátát valahol messze már döfködik az arabok meg a kunok. Északon a lengyel-szarmaták pillanatnyilag ugyancsak az államalapítással vannak elfoglalva. Róma, a pápa államocskája, távol van, és katonailag jelentéktelen, tehát alkalmas barát, ám a délnyugati küszöbön egyre izmosodik Velence. Hódítja Dalmáciát és a Földközi tenger egész keleti medencéjét.

Az ország tehát a szó szoros értelmében harapófogóba került. Helyzete hasonlított a maira. De térjünk vissza az ezer év előtti állapotokhoz. A kor szokása szerint Géza és István házasságokkal is igyekezett megteremteni a külbiztonságot. A német császári házból jött Gizella István feleségének, és egy bizánci hercegnő lett Imre hitvese. Nevét sajnos nem tudjuk, de az ő hölgykísérete számára épült a veszprémvölgyi kolostor, aminek alapító oklevele fönnmaradt. István egyik húga vagy nővére: Ilona? pedig az éppen dinasztia-alapításban sántikáló velencei dózse, Orseolo Ottó felesége lett. Ebből a házasságból született Péter, Szent István utóda.

Belpolitikai helyzet nem volt, mert állam sem létezett: az egyes törzsfőnökök szuverén uralkodókként vezették tartományukat. Még önálló kül- és katonapolitikát is folytattak. Lásd: kalandozások. Szép sorban föl is lázadtak István ellen: Koppány, Thonuzóba, Ajtony, Gyula. A keleten, mondjuk ki: uralkodó Abákat ismét házasságpolitikával békítették meg – így került a családba Aba Sámuel. A többivel ki-ki mérkőzéseket kényszerült vívni a király.

Mi lehetett ennek az oka?

A választ két forrás adja meg. Az egyik Bíborbanszületett Konstantin, aki Bulcsú és Tormás hercegek látogatása után jegyezte föl A Birodalom kormányzása c. művében, hogy „…abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünak nevezték. A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi.” A vajda – eredetileg talán a török boylából – hadvezért jelent. Tehát csak nép volt a szavárd-magyar állam nélkül! Az első fejedelemnek, uralkodónak Álmost tekinthetjük. Anonymus írja: „a hét férfiú szabad akarattal és egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta magának, sőt fiai fiainak is a végső nemzedékig Álmost, Ügyek fiát, és azokat, akik az ő nemzetségéből származnak.” A hét törzs vezetője vérszerződéssel pecsételte meg az egyezséget. Ezt szegték meg a lázadók, akik nem kívánták maguk fölött a központi hatalmat: egyszerűen nem voltak hozzászokva. Hiányzott szívükből a monarchikus hagyomány…

Ennek második bizonyítéka Juliánusz barát úti beszámolója 1236-ból. A jelentésből tudjuk, hogy a Volga vidékén, valószínűleg az Ural magasságában találkozott IV. Béla követe a helyben maradt szabir-magyarokkal és kifogástalanul szót értett velük. Azok nagy szeretettel fogadták, „házról-házra, faluról-falura vitték.” Arról azonban egy hang sincs, hogy fejedelmüknek is bemutatták volna! Miért nem vitték el hozzá a páratlan vendéget?! Valószínűleg azért nem, mert nem létezett ilyen rangú ember! Ha igen, akkor legalább annyit említett volna Juliánus, hogy a fenség éppen beteg volt, meghalt, vagy külországban járt!

A népvándorlás sodrába került magyarok előbb-utóbb kénytelen voltak államot szervezni. Akik viszont ettől az áramlattól északra visszamaradtak, azok nem. Őket csak a tatárok látogatták meg. Első – nyilván kisebb támadásukat még visszaverték – de nemsokára következett az igazi… Ebben a harcban az egyes csatárok, vagy a kisebb csoportok vitézsége a mongolok roppant fegyelmezett töményeivel szemben hajítófát sem ért.

Ám a Dzsingisz által meghonosított rendkívüli hadmorál önmagában meddő maradt: szellemi támasz nélkül egy-kettőre összeomlott az óriási birodalom. Ezt nem tudják az újkoppányisták meg a neosámánisták.

Szent István tudta, hiszen ismerte. A sámánizmus – nálunk táltoshit – szinte észrevehetetlen vallás, ezért nem ad szellemi köteléket a társadalomnak. Juliánusz annakidején észre sem vette: „„Pogányok. Istenről semmi fogalmuk sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek, mint a vadállatok.” – Jelentette a szabir-magyarokról. Fölületességének oka talán az, hogy a sámánizmusnak nincs se dogmatikája, se közösségi hitélete. A táltos – aki annak született, s ezt vállalta! – tartja a kapcsolatot a földöntúli erőkkel. A többiek akkor keresik föl az áldozati tyúkkal, ha betegség, vagy más testi-lelki szükség gyötri őket. Rendszeres istentisztelet, népi istenkapcsolat, templom nincs, mint a világvallásokban mindenütt. Ezért írhatott ki versenytárgyalást a föltehetően sámánista kazárok királya a muszlim, zsidó és keresztény papok között!

Dzsingisz „hatalma misztikus alapjait éppen a dogmatikailag legkevésébé kialakult sámánizmusba vetette, amely nem kívánt széles körben terjeszkedni – nem is tudott, hiszen táltosság tanulhatatlan, a táltost az Ég választja! Cz. G. – ezért nem is bírta a versenyt más, Ázsiában és Európában uralkodó vallásokkal.” Írja a nagy orosz bölcselő, Ny. Sz. Trubeckoj Dzsingisz kán hagyatéka c. könyvében. Így folytatja: „Lélektanilag lehetetlen volt áttérni az iszlámról, a buddhizmusról, vagy a kereszténységről a sámánizmusra. Viszont fordítva, ha egy vallásos érzelmű sámánista találkozott más vallásokkal, könnyen meggyőződhetett ezek felsőbbrendűségéről.”

Szent István fél lábbal még ebben a teljes szellemi igénytelenséget is megengedő hitvilágban nőtt föl, aminek szép gondolatai megmaradtak és a kereszténységgel összevegyülve máig élnek meséinkben, dalainkban, népszokásainkban, ámde sehol nem volt képes a társadalom lelki kötőanyagává válni. A nagy király szívvel-lélekkel hitt Jézus Krisztusban; tudta, hogy nélküle elveszünk. Még reálpolitikai értelemben is: a társadalom egyedeire hull, ahogy a szabir-magyarok, a mongolok meg a barbik – miként annak világszerte tanúi vagyunk.