Az idei csíksomlyói búcsú napján, tehát szombaton este a csángó misén Böjte Csaba prédikált a hitről a zsúfolt, hatalmas kegytemplomban meg a templom téren kacagó és könnyező tömérdek népnek. Az egybegyűltek serege nem nevezhető tömegnek, mint akár az ugyane nap delén a nyeregben áhítatra összegyűltek közt heverészők, cigizők, eszegetők, koldulók.

A kikapcsolódók.

A csángó misén nép voltunk, nevető-könnyes szemek pillantásainak szívből eredő szövetsége.

Holott a történeteket már hallottuk, egyiket-másikat némelyikünk többször is, de az Evangéliumot is sokszor halljuk, olvassuk! Mégpedig közönyösen, míg hirtelen szét nem reped szívünk kérge, és víg zokogásra nem fakadunk szobánk rejtekében.

Gondoljunk bele: a magyarban a Vígasztaló a ’víg’ gyökből ered!

Híres hit-történet Böjte Csabától a Fogaras közelében dolgozó cigányemberé, akinek kezét leszakította a gép. A sebesült rohant a doktornőhöz, aki mondta, hogy semmit nem tehet, se tudása, se eszközei nincsenek. Az ember könyörgött, hogy mi lesz vele kéz nélkül? Végül a doktornő beültette autójába, s elvitte háromszáz kilométerre, a marosvásárhelyi klinikára. A levágott kezet némi jéggel nájlonzacskóban utaztatták. Ott a professzor csóválta a fejét a vízben úszkáló végtag-maradvány láttán: „Talán egy százalék esélye sincs annak, hogyha vissza is varrom a kezét, azt valaha használni tudja.” A sérült nem volt valami nagy matekos, ezért fölcsillant a szeme: „Egy százalék = egy kéz!” A műtét megtörtént, és Csaba testvér meg a cigány egy év múlva kezet szorítottak.

Hallottuk a kidobott vőlegény esetét is, aki egész havi fizetéséből vásárolt rózsa-kazallal hódította vissza menyasszonyát, és Csaba testvér már a harmadik gyermeküket keresztelte. Meg a nevelőnőét, ki szabadsága alatt ausztriai nevelőintézetben dolgozott önkéntesként, hogy a dévai szellemet terjessze ott is.

A szentmise után a téren egy fiatalember lépett hozzám, s kérdezgetett a közelmúlt európai misztikusairól: Coomaraswamyról, Guénonról, Evoláról, Hamvasról. Utóbbival válaszoltam neki. „Az orfikus, vagy ha úgy tetszik, misztikus tudás: meglátni az isteni jelenlétét a fakanálban.” A legnagyobb kérdéseket a legkisebbekben. Most egy eleven, két lábon járó misztikust láttunk és hallottunk barátom – folytattam – Csaba testvér nem okoskodik, hanem lát. A látás, a benső: a szívlátás, a megismerés legmélyebb eszköze. Ahogy Saint Exupery írja: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”. Csak az ízlelés fogható a szívlátáshoz. Ezért énekli a zsoltáros, hogy „ízleljétek és lássátok, milyen édes az Úr!” És ezért esznek annyit az Evangéliumban.

Böjte Csaba látja a Szentlélek jelenlétét mindenütt: a tévelygő szívekben és a cipősdobozba, a saját piszkába dugott csecsemőben is. Erről meggyőzött most is minden figyelő embert, és ez a másik nagy tudása. A harmadik, amit Evoláék nem tudtak, a Vigasztaló Jelenlét Erejét imáival meg tudja hívni Jézus barátai, a szegények, nyomorultak és szomorúak megsegítésére. Hozzá fogható bölcselőnk nincsen, de a világon sem sok párja akad.

Mélysége nem holmi fortély, vagy mesterkedés, hanem a Vigasztaló öröme, hogy munkatársat talált. Ő nagyon szeretne együtt dolgozni velünk. És ha szolgálatába állunk, akkor a világ összes erőit a rendelkezésünkre bocsátja, akkor nem kell rettegni tulajdon gyermekünktől, nehogy megszülessék, hanem akár ötezer árvát is fölnevelhetünk, miközben somolyoghatunk a bajuszunk alatt a történelmi, politikai, gazdasági, tudományos, katonai és egyéb mihaszna „szükségszerűségeken”.