Az élet édességét a gyermekek adják. Egy olyan kiterjedt birodalom lakói ők, amelynek alapja a szerelem és hegy-völgye a szeretet. Fővárosa a szív, folyója a megértés, csapadéka az öröm, légjárása a derű, vihara a nevetés, csalitja a huncutság, tavai a mosoly meg az ének.

Amikor az ember fülig szerelmes, akkor azért fohászkodik, hogy ó, édes Istenem, add, hogy ez mindig így maradjon! Hiszen akkor elképzelni sem tudjuk, hogy ez a megelégedettség még semmi, sokkal csodásabb magaslatra emelhető. Ráadásul úgy, hogy a következőkben nem a mi drága kettősünk lesz az életünk, hanem ez megtörik, és hármassá válik. A szerelmes házaspár oda-vissza, lényegében botra emlékeztető viszonya körré kerekedik. Megjelenik valaki, eddig még soha nem létezett a világon, aki egyikünkre és fölmenőinkre sem hasonlít ikerként, mégis mindenkit, az egész családot fölismerjük benne.

Nem szaladgál, nem beszél, nem okos, nem szép, nem ügyes, teste szőrös, feje tán kopasz és ormótlan, horpadt is itt-ott, lába pilincka, hanem az egész bizony, úgy, ahogy van, édes. Az ő édessége hirtelen betölti a házat, s lesz két ember, a férfi és a nő kapcsolatának a ragasztója, még inkább gyűrűvé forrasztója. Édessége tanít meg addigi életünk értékére: a jó nem kívül terem. Nem a bulikban, a szép kirándulásokon, a közös lakás bútoraiban, a tévében, a sikerben, hanem abban, aki a mi életünk célja, az övének pedig az oka. És ez nem a szerelmi egyesülés, hanem édességből kiforrt hármas élet egésze. Nem véletlen, hogy a régi bölcsek, köztük Nyelvédesanyánk a hármat gondolták tökéletes számnak. A kettő, a kétpólusú bot mindig eltörhet, a háromlábú szék még csak nem is billeg.

A születés után telnek-múlnak a napok. Észre sem vesszük, hogy mi történt velünk, hanem egyszer – lassan-e, gyorsan-e, ki tudja – ráébredünk: ez a normális! Mindig így akartunk élni!

Ismerek hat-nyolc-tíz gyermekes édesanyákat és édesapákat. Sokfélék, de mindnek van valami különös ragyogása, ami gyönyörűvé teszi őket. A folyamatos édesség-kúra. És ismerek eredetileg csinos embereket, akik egyre keservesebbek, noha a szólás szerint „mindenük megvan”. De nincs. Azokról beszélek, akik valamilyen okból nem akarták, hogy az édes belépjen az életükbe, akkor sem, ha a világra jött! – leginkább azért talán, mert úgy vélték, hogy ők elég mézesek magukban is.

Különös dolog a méz, igen-igen hosszú ideig eláll, legföljebb megikrásodik. Ám ha vizet kap, erjedni kezd, szesz lesz belőle, mámorító, aki sokat iszik belőle, nem győzi keresni a talpával a földet. A szesz pedig idővel lassan, de biztosan fanyarodik – átalakul ecetté. Az édes élet – miként Fellini filmremekében is láttuk – mindig megsavanyszik. Ahol szétterül, ott nem terem mosoly, derű, megértés, huncutság – sivatag lesz körös-körül, kívül-belül.

A savanyú élet ugyan mire való? Amire a sótlan só?

Ha így sikerül, egyetlen mentsvárunk még mindig akad, az Édes Jézus!