A Magyar Cenzúra Napjának Ünnepélyét Szervező Bizottság Glatz Ferenc történész akadémikusnak, a Magyar-Szerb Akadémiai Vegyesbizottság társelnökénék adja az idei harmadik Sánta Kutya díjat.

Azért a kiváló buzgalmáért, mellyel az elmúlt két esztendő során csak a füle botját mozgatta, s a szerb félre bízta az 1944-45-ös, több tízezer áldozattal járó magyarirtás kivizsgálását – folytatva az ügy eljelentéktelenítését, s úgy téve, mintha a magyar fél nem tett volna eleget már 1942-től kezdve* a délvidéki tragédiákkal kapcsolatban reá háruló kötelezettségeinek.

*A szerbek partizánmozgalmat szerveztek, orvlövészeik komoly veszteségeket okoztak a magyar hadseregnek. Ezt a parancsnokok ’41-42 telén az újvidéki razzia elrendelésével torolták meg. Az eredmény 3800 ártatlan halott. Milán Popovic, a Magyar Országgyűlés újvidéki képviselője fél évvel a vérengzés után, 1942. július 15-én felszólalt az ügyben. Deák Leó Bács megyei főispán szintén elmarasztalta a vérengzést, Szombathelyi Ferenc pedig már korábban, ’42 február 4-én katonai vizsgálatot indított. A hadbíróság 1943-ban elítélte az újvidéki parancsnokokat, négyet közülük halálra, ám a németek megszöktették őket. Az országgyűlés kártérítést szavazott meg a hátramaradottaknak. A világháború alatt rajtunk kívül egyetlen állam sem állapította meg semmilyen esetben sem saját háborús vétkét.

Cseres Tibor – saját állítása szerint – azért írta meg a Hideg napok-ban az újvidéki razziát, hogy ezzel mintegy válaszra hívja a jugoszláviai írókat. Csalódott. Egy hang nem érkezett ottani pályatársaitól.       

Titóék a háború után Milán Popovicot, Deák Leót és Szombathelyi Ferencet is kivégezték.

A díjra érkezett a következő Nyiatkozat: A Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére létrejött magyar-szerb történész vegyes bizottság magyar tagozata megdöbbenéssel értesült a tekintélyesnek aligha nevezhető Magyar Cenzúra Napjának Ünnepélyét Szervező Bizottság (pontosabban a Kerék Étterem egy asztaltársasága) döntéséről, mellyel Glatz Ferenc akadémikusnak, a magyar tagozat elnökének ún. "sánta kutya díjat" adományozott. Egy ilyen vendéglői koccintások során kialakult hangulatban született döntés csak azért méltatható figyelemre, mert a nyilvánosság lehetőségeivel visszaélve gázol egy a magyar nemzet érdekében kutatóként, miniszterként, akadémiai elnökként oly sokat tett történész becsületébe. Az igazság az, hogy Glatz Ferenc 2010 decembere óta irányítja a második világháború idején és azt követően a Délvidéken elkövetett politikai és etnikai alapon történt terrorcselekmények feltárását célzó kutatásokat. Javaslatára és támogatásával jött létre a Zentán működő Vajdasági Magyar Művelődési Intézetben Hajnal Jenő igazgató koordinálásával az a vajdasági magyar levéltárosokból, etnográfusokból, helytörténészekből álló kutatói munkaközösség, amely levéltári dokumentumok feltárásával és visszaemlékezések gyűjtésével dokumentálja a tragikus események lefolyását, végzi az áldozatok hiteles névsorának összeállítását. Ehhez a magyar tagozat minden szakmai segítséget megadott és megad. Munkájuk eredményeit már eddig is több konferencián ismertették, egy levéltári segédletet és egy dokumentumkötetet is közzétettek. Mindez a munka nyomon követhető a www.magyarszerbmult.hu  című honlapon és a História c. folyóirat hasábjain.

Budapest, 2012. július 16.

Gecsényi Lajos, a magyar tagozat kutatásokért, Pók Attila, a magyar tagozat nemzetközi kapcsolatokért felelős elnökhelyettese                                                                                

Nos, egy bizonyítvány mindig magyarázható, de sajnos az eredmény(telenség) és Glatz Ferenc  nyilatkozatai önmagukért beszélnek. Például a Budapesten, szerb nyelven megjelenő Srpske nedeljne novine című hetilapban megjelent 4 részes beszélgetés  (2012. március 15-április 5.) Szerbül a www.magyarszerbmult.hu honlapon, magyarul a www.keskenyut.hu honlapon olvasható. Benne - többek közt - ez a három mondat is: "Az 1944-45-ben végrehajtott gyilkosságokban több szerb halt meg, mint bármely más nemzetiségű, és ezt sokan elfelejtették. A meggyilkoltak listája, amellyel a kutatás eredményeként rendelkezünk, azt mutatják, hogy a kivégzettek több mint 50 %-a szerb volt. Nem igaz, hogy az etnikai tisztogatás volt." Az első mondat tartalma – Bácskát és Bánátot illetően – egyértelműen hamis. A második mondat tudóshoz méltatlan, hiszen az említett lista ellenőrzése, pl. az eddigi magyar adatokkal való összevetése, nem történt meg, mivel a kutatás messze van a befejezéstől. A vegyesbizottság magyar füle az első évben meg se mozdult. Gyermek is tudja, hogy név alapján a nemzeti hovatartozás a Kárpát-medencében aligha állapítható meg, s a „kivégzett” szó ítélet nélkül lemészároltakra, halálra kínzottakra nem alkalmazható.

Glatz úr a harmadik mondatban tagadja az említett időben a bácska-bánáti, elsősorban svábokat és magyarokat érintő etnikai tisztogatás tényét. Teheti, de akinek ez az álláspontja, az miért ül a Vegyesbizottság társelnöki székében?

Közismert, hogy a kiirtott falvakban a múltra emlékeztető templomokat, temetőket fölszámolták. Történt ez pl. a Temerin melletti, zömmel német lakosságú Járeken, ahol sváb és magyar nők és gyermekek megsemmisítését – halálra éheztetés – szolgáló tábor működött. A szakirodalomban közhely, hogy Rukavina tábornok, a térség korabeli parancsnoka parancsot kapott Titótól a „délszláv többség” kialakítására. Ennek írásos nyomai vannak.