Az Evangélium szinte állandó Ádvent. Bénák, vakok, leprások és más betegek várnak az Úrra, s ha jön, nyüzsögnek körülötte, hogy megérinthessék, szót váltsanak vele. És az ő egyik leggyakoribb mondata: „Hited meggyógyított.” Mit jelent? Azt, hogy ne légy vak! Vedd már észre, hogy benned élek! Nem csak vagyok, munkálok is. Isten, a benned élő Isten adta vissza, egészségedet! Azért, mert képes voltál szeretni Őt! A hit égi édesapánkhoz fűződő szeretetkapcsolat. A gyógyulás a két szeretet egyesülése.

Az evangélium ádventi emberei azok, akiket hitük meggyógyított, mert oly mélyen élték a Teremtő iránti szeretetet. Jézus ezt természetesen azonnal észlelte, hiszen az Atya és Ő Egy.

Más ádventi emberek inkább csak vágynak az Úrral való egységre – várják a Jézuskát –, mint például a Gazdag Ifjú. Története apró eltérésekkel mindhárom szinoptikus evangéliumban szerepel. Lukácsnál például „előkelő embernek” mondatik. Máté szemtanútól tudjuk, hogy „ifjú” vala. Márk adja elő legforróbban.

Talán ezredszer olvastam a történetet, amikor rájöttem, hogy az ádventi, és az „Isten Országa” elbeszélések közé tartozik.

A Gazdag ifjú igazi ádventi kérdést tesz föl, mert szeretne kigyógyulni a halandóságból:"Jó Mester, mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?"

Nézzük a részleteket, ahol nem az ördög lappang, hanem a tanítás sok apró vonása. A Katolikus Lexikon szerint a „leborulás a fölség előtti megsemmisülés jele. A Szentírásban Isten és az Őt képviselő királyok előtti hódolat kimutatása.” A zsidók és később a keresztény mártírok ezért nem borultak le a római császárok szobra, vagy a tatár kagánok trónusa előtt, ugyanakkor ezért borulnak földre a fölszentelendő kispapok, a püspökök és a régi magyar királyok a Szent fogadása előtt.

A leborulás az Isten országába igyekvő mozdulata, másként: az újjászületésre való fölkészülésnek a kifejezője, mert a föld porába bocsátkozva, s teljesen elhagyva magunkat mintegy „porrá leszünk, amelyből vétettünk.” Egyszerűbben szólva meghalunk, elveszítjük régi énünket, megsemmisülünk. Érdemes ebbe belegondolnunk. Próbáljuk meg. Zárkózzunk be szobánkba, gondoljunk tiszta szívvel a Mindenhatóra és boruljunk elé, a földre.

Ne kérjünk tőle semmit. Se egészséget, se mindennapi betevőt, semmit.

A megsemmisülő semmivé lesz? Hiszen akkor meg is szűnik! Nem gondolom.

A leborulással kifejezett újjászületés talán az angyallá változás próbája: mindenünket, mindazt, ami nem én, nem mi vagyunk, a porban hagyjuk – úgyis porrá lesz! – és csak a szeretet meg a szolgálat ádventi vonásaival kelünk föl. Az engedelmesség boldogságában.

A Gazdag Ifjú azonban csak a letérdelésig jutott. Kezével érintette a földet? Homlokával is? Nem tudjuk pontosan. Az Ifjú nagyobb tiszteletet adott Jézusnak, mint amennyi embernek járt, viszont az Istenhez méltó imádásnál kevesebbet. Kérdése ugyanakkor az újjászületni akaróhoz illő volt: a lehető legtöbbre irányult. Olyan kérdést tett föl, amit ember nem válaszolhat meg, hiszen csak az Úr rendelkezhet az örök életről.

Többet kért Istentől, mint amennyit ő szándékozott adni neki!

Az Emberfia természetesen olvasott a Gazdag Ifjú lelkében, látta vágyát és korlátait, melyek szakasztott a miéink: akarjuk mi is az örök életet, hogyne akarnánk! „Uram, add meg nekünk az üdvösséget!” Ez a leghőbb vágyunk, boldogan le is borulnánk az Úr előtt, de nem itt, ahol annyian látják… elég a biccentés meg esetleg egy kis pukedli, ahogy az oltár előtt szoktuk… Újabban a mise bevezetéseként elmondott bűnbánati ima, melyben régebben végiggondoltuk a gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással elkövetett vétkeinket, holmi lelki pukedlivé fonnyadt, a Gazdag Ifjú szellemében: „Uram, ide nekem az üdvösséget!”

Igen figyelemre méltó, hogy a szentek egész életüket mások üdvének szentelték, de a magukét szinte soha nem emlegették…