Jézus Kánában vázolja föl az Új Teremtést, az Új Szövetséget, nem véletlen, hogy itt enged bepillantani családi életébe, mégpedig egy menyegzőn.

A szereplők a Megváltó mellett a násznép, a részeges násznagy, a tizenkét apostol, Jézus anyja, vagyis mi, az akkori és eljövendő emberiség. Közülünk Mária harminc évig élt Istennel egy családban. Nevelte, pelenkázta, aggódott miatta, s bizonyára korholta is, amikor túl magasra mászott a fügefára. Mindent tudott, amit ember Istenről tudhat, de ez nem minden, mert az Úr maga a Teljesség – kimeríthetetlen. Az ember is. Itt az alkalom, hogy belegondoljunk: milyen keveset tudunk egymásról, például gyermekeinkről!

Írtam már e rovatban a Kánai menyegző különlegesen mély és derűs csodájáról – lásd.:. Cz. G.: Misztikai ösvény – Titkos könyv –, ezért itt néhány újabb élményemet említem a Szűzanya és Fia elképesztően tömör, öt mondatos párbeszédével kapcsolatban. „Nincs már boruk” – kezdi Mária. E tényt, ugye, a násznagynak kellett volna észrevennie. Valószínűleg mélyen nézett a pohár fenekére. Ám az Istenszülő figyel helyette is! És hogyan beszél! Ahogy Istennel kell, vagyis a másik emberrel. Magától Jézustól tudjuk, hogy „Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok. Azt gondolják ugyanis, hogy sok beszédükért nyernek meghallgatást. Ne utánozzátok őket! Hiszen tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek.” (Mt 6, 7-8) Az igazi imádságok – Istenhez szóló beszédeink – mind rövidek: a Miatyánk, az Üdvözlégy, a rózsafüzér elmélkedési titkai, a Jézus-ima és a többi. Számomra a legtökéletesebb a hitetlenből hívővé lett Tamásé: „Én Uram, én Istenem!” Ami ennél locskább, istenkáromlás, hiszen az Úr lebecsülése.

„Asszony, mi dolgunk ez?” A Gondviselés derűsen korhol, hiszen Mária nyilván már századszor jár közben valakiért. „Nem jött el még az én órám”– évődik az Idő Ura! Milyen végtelenül tömöra beszélgetés, nincsen benne egyetlen fölöslegesen kimondott szó sem. Olyan, mint az indán vita: a jelenlévők ismerik a helyzetet és a föladataikat.  Nincsérv,pörlekedés. „Tegyétek, amit mond.” „Töltsétek meg a korsókat.”

Megtöltötték.

Megtöltöttük? A víz őselem, a teremtés ősanyaga, formátlan, magunk is ilyenek vagyunk boldogságvágyunkkal, amely kósza ábránd, amíg bele nem ömlünk a Világ Vőlegényének korsójába, hogy az örök élet borává tegyen bennünket. Igen-igen! A kedves kánai életkép szinte észrevétlenül alakul át az Utolsó Vacsora és az Új Teremtés hatalmas előképévé. Az előtérben a Shakespeare-i dramaturgiát fölülmúló bohózati jelenetben a részeg násznagy feddi a helyi vőlegényt saját mulasztása miatt, miközben megkezdődik a Krisztus és a megváltott emberiség násza, és megalapíttatik Isten családja! A kánai menyegző erről szól, s rólunk: ábrándunkból lesz-e remény?