A csíksomlyói kegytemplomban sokszor jártam annak előtte, a Nyeregben is, de a búcsún csak egyszer, két éve. Akkor is mérhetetlenül sokan jöttünk össze, most még annál is többen, noha az idő…

Az idő olyan, amilyen. A helyiek szerint egy kis áldás-zápor sosem marad el. Böjte Csaba idézte gyermekkora szólását: „zarándoklatra sosincs rossz idő, csak némelyik ember gyenge.” Szónokian meg is kérdezte az egybegyűlteket, hogy táposak vagyunk-e? Nem éreztük magunkat táposnak, bár ki tudja, hogy annyi százezerből?

Ekkora tömegben mindenféle akad, különösen az újabb időben.

Két éve megkönnyeztük a keresztalják rendes, szent vonulását a csengők és a hatalmas, három hordozót kívánó zászlók mögött, papjuk és kántoruk vezette énekszóra, imádságra. A rend ugyanis Isten gondolata. A Vígasztaló lelkes világossága teszi a lábak kalézolását járássá, a hangokat zenévé, az agysejtek feszültségváltozásait értelemmé, a tömeget közösséggé. Nélküle nincsen együttműködés, csak verseny, azaz viszály, irigység, hazugság, fejlődésnek nevezett pusztulás, háború, a maga öléstechnológiai fegyelmével. 2008-ban az erdélyi, gyimesi, moldvai zarándok mind a maguk rendje szerint jöttek, s a magyarországiak is közösségeik szerint vonultak. Már a protestánsok is: milyen megható volt nézni a budai Bár-Madas Gimnázium szép menetét!

Egészen bizonyos, hogy Európában, de talán a világon sincsen sehol a somlai Búcsúhoz fogható szellemi esemény, amelyen ennyi ember venne részt, s próbálna a Lélekkel töltekezni. Nem csekély sikerrel, ha ez a szó itt, egyáltalán alkalmazható. Mindenesetre se szeri, se száma azoknak a beszámolóknak, amelyek megtérésekről, javulásokról, háborgó lelkek megnyugvásáról szólnak – a testi gyógyulásokat nem említjük. Most is találkoztam egy asszonnyal, aki ismeretlenül is boldogan újságolta, hogy végre, húsz év után volt bátorsága gyónni és áldozni!

Mint ilyen helyeken manapság mindenütt, persze megjelentek a kalmárok, akik kürtőskalácstól a szentelt majomig mindent árultak. Nos, az elöljáróság most a kapualjak, mellékutcákba, külön helyekre szorította őket, és a legrondább holmik is eltűntek. Özönlöttek helyükbe az „összmagyarok”, akik a Szentlélek eljövetelében elsősorban nemzeti, silányabb jelzőt alkalmazva: politikai célok eszközét látták. Érkeztek autókkal és immár két különvonattal, melyeket az állomásokon a székelység megható szeretettel fogadott: kenyérrel, borral, zenekarral; kivárták a zuhogó esőben a Csíksomlyó Expressz két órás késését is.

A mieink sokfelől jöttek. Némelyek hitüket hozták, mások jószándékuk és hazaszeretetük mellett pártzászlókat, kereszténygyűlöletet, meg a jeruzsálemi főpapok intelmei szerint koholt áltörténelmi sületlenségeket: nem tudván mit cselekszenek. Emlékszünk, Jézus föltámadása után „az őrök közül néhány a városba ment és jelentette a főpapoknak mindazt, ami történt. Ezek a vénekkel egybegyűlve tanácsot tartottak. Aztán sok pénzt adtak a katonáknak és meghagyták nekik: "Mondjátok: éjnek idején, amíg mi aludtunk, eljöttek tanítványai és ellopták.(…) Ez a szóbeszéd mind a mai napig el van terjedve a zsidók között.” (Mt 28,11-15) Mert bizony, ha Jézus a Messiás, és föltámadott, akkor az ő hitük okafogyott… Ha viszont Jézus pártus herceg volt, vagy az Arvisura „huszonnégykarélyos beavatottja”, akkor nem lehetett a Messiás. Szóba sem hoztam volna e kétezer éves Szanhedrin érdekeket szolgáló badar és hitetlen zöldségek, ha híveikkel nem találkoztam volna. Aki nem kereste, az is észrevette őket a keresztalják után, meg fönt a Nyeregben, a szentmisén lődörgőkben, cigizőkben, telefonálókban, szakadatlanul fényképezőkben, akik zarándoklat helyett turistáztak, meg szittyóztak.

Nincs harag. Előbb-utóbb bizonyára megjön az eszük, s ami fontosabb, a lelkük is megnyílik. Jó helyre mentek.

Orbán Balázs írja a Székelyföld leírásában a kegytemplom csodálatos Szűz Mária, szobráról, hogy „Losteiner szerint e szobor a mohácsi vész után az égből szállott alá, hogy Csikot a terjedő eretnekségtől, pogányságtól megvédje.”