Magyarország helyzete nem emelhető ki a világéból. Ezért ha azt kérdezzük, hogy mi az oka, hogy az ún. rendszerváltásból az lett, ami, s ott tartunk, ahol, meg kell vizsgálnunk, hogy mi a helyzet a bolygón.

*

A gonosz, az Antikrisztus páratlan hazugságtechnikákkal dolgozik. Nem hiába nevezi Jézus „a hazugság atyjának.” A hazugságtechnikák persze hülyítéssel is párosodnak: a közoktatás, a közműveltség szintjének folyamatos rontásával, a kultúra, vagyis a közösség, és a minőségi művészet fölszámolásával, hogy az istenadta nép helyén kavargó, zakkant, ördögsarkantyúzta tömeg ne tudja, hogy fiú- vagy lány.

Térjünk korunk alapzatára, a hazugságra

Az átverés két esetben hatásos. Az egyik az észrevehetetlenül pici füllentés, amit csúsztatásnak szoktunk nevezni. Parányisága folytán csusszan át értelmünkön. Amíg a csúsztatás a figyelmetlenségre, a szundikáló értelemre épít, az észbontó hazugság erényeinkre: a jóhiszeműségre, a bizalomra. Az eget rengető koholmány méreteivel és arcátlanságával haladja meg a józan ész, a képzelőerő meg a tisztesség határait: senki nem hiszi, hogy bárki merészelhet ekkorát lódítani. Ezért mondták a régiek: még az Istent is letagadja az égből.

*

Nos, Lucifer a legmagasabb ponton kezdte. Az ateizmus föltalálásával, hogy nincs Isten. A Mindenható létéről őkelme első kézből értesült. Miután a veszély elsősorban onnan fenyegeti, azt szeretné, hogy rajta kívül senki se tudjon az Üdvözítő Gondviselésről, s ilyeténképpen teljesen szolgáltassa ki magát őneki, hiszen, lám, ő a világ fejedelme, s rajta kívül nincsen úr sehol, amerre a szem ellát. Sem gazdaságban, sem politikában, sem tudományban, de még a bőrünkben sem.

Innentől nehéz mit mondani, mert a hamisságáradat tengere elöntötte a világot. Mégis, ha már belevágtunk, akkor folytassuk Adam Smith-szel és az elméletéből született világrengető blődlivel: az egyéni önzések megtermik a közjót. Értik a logikát? Vajon hány millió hordó ecetből jön össze egy pohár jó bor? A Nemzetek gazdagsága megjelenése óta eltelt két és egynegyed évszázad, s megtapasztaltuk, hogy semennyiből. A közgazdász professzorok zsebelik befele a Nobel-díjakat és kussolnak.

A kölcsönös szolgálatok rendjére épült vallási társadalmat a polgárinak nevezett forradalmak megsemmisítették, és elszabadították az egyéni önzést, ám a közjónak se híre, se hamva, az emberek és a bolygó kizsákmányolása fékevesztett iramban folyik. Immár a korábbi nagy világrabló nemzetek fiai is ismerkednek a szükséggel, a kisemmizettséggel, a rabsággal, és őket is fenyegeti a gazdaságrák által rongált Föld visszavágása: az ökológiai egyensúly megbomlása, a fölmelegedés, az energiaválság, stb. Elemzésünk keserves igazolásaként a világhatalmak rendre elutasítják, hogy a Pénz rovására erőfeszítéséket tegyenek a civilizáció megmentésére. Ez történt 2009 decemberében Koppenhágában az ún. Klímakonferencián.

*

Gazdaságkor működésének alapja a hazugság. „A legutóbbi időkig azt hitte az ember, hogy a földből él. Pontosabban a föld terméséből és az emberi munka gyümölcséből: szánt-vet a téres világban, legeltet, halászik a föld vizeiben, vadászik és gyűjt erdeiben, föltárja a mélység kincseit és bányássza őket, a terményeket földogozza, mondhatjuk úgy is, hogy újjáteremti őket kapának, autónak, világhálónak.”[1] A legújabb időkig az „őstermelők” fizették az adót, a társadalom többi rétege abból gondoskodott a közigazgatásról, a védelemről, hitéletről, iskoláról, stb. Ma az „őstermelő”, a honi iparos és különösen a paraszt, mindenütt „támogatásra” szorul. A javak tényleges urai semmilyen viszontszolgálatra nem kötelesek, kilétük egyébként is megállapíthatatlan.

Miért?

A gazdasági hazugság igazi neve értéktelenségi törvény: minél közelebb áll valaki valamely jószág előállításához, annál kevesebbet keres. Számolja végig bárki a paraszt – gabonakereskedő – gabonatőzsdés – értéktőzsdés sort. A paraszt helyettesíthető cukrásszal, orvossal, mérnökkel, tanítóval, művésszel, bárkivel, aki bármit alkot. A jövedelem minden esetben elvonódik onnan, ahol dolgoznak, s ott csapódik le, ahol a Pénz ül, a Semmi.

Az értéktelenségi törvény ikre a semmisségi törvény: minden a virtualizálódás, lényege szerint a Semmi felé halad. Az emberi, természeti, gazdasági, társadalmi, erkölcsi, tehát az összes valós értékek a gazdaságnak vannak alárendelve, közelebbről a Pénznek, ami mindennek[2] az egyenértékeként szerepel Gazdaságkorban. Mágikus áru, mivel kívüle minden romlik, avul, pusztul, egyedül a Pénz gyarapszik a kamatos kamat jóvoltából. Ily módon behozhatatlan előnyt élvez. „Mindeneket magához vonz” – a Föltámadott Krisztus helyett. A Pénz pedig Semmi, még csak arany sem, hanem a nemzetközi „bankrendszer fizetési ígérete”. Nem csak akkor semmi, amikor a bankrendszer megszegi ígéretét – miért ne, ha érdeke úgy kívánja? – hanem alapból. Ugyanis zsákutca: az egyik végén tarka haláltáncban belejt, becsörög, betombol, bevánszorog az egész civilizáció, a másikon nem jön ki Semmi. A borjúpörkölt másnapra áldott trágyává válik, ámde semekkora összegből nem lesz soha egy csöpp kőolaj, szem búza, de suta versike, félmosoly vagy kecskebogyó sem.

A Semmi falánksága csillapíthatatlan, akár a galaxisok közepén ülő, vagy magában kóborló fekete lyuké[3], ezért állandó növekedésre kényszeríti a technikát, a tudományt, a termelést. A Pénz asztrológiai neve Semmicsillag[4]. Különlegessége, hogy valamennyi konstelláció hátterében megtalálható, és hatása mindenütt azonos: mindent elnyelni és és még fényt sem adni.

A versenyből természetesen közjó helyett viszály keletkezik: a Pénz a maga javára dönti el a nézeteltéréseket, és sajtója, politikusai által hadat üzen mindenkinek, aki istenségét kétségbe vonja. Az ilyenek neveződnek el terroristának s mindenféle egyéb gazembernek.

*

Nézzük meg közelebbről Gazdaságkor néhány további csalafinta alapeszméjét.

Szabadság! Ez a gyönyörű szó lobogott a francia forradalmárok zászlaján, milliók haltak meg érte – nem csoda, hogy hívei közé hívta Európa értelmiségének zömét. Olyan remek embereket, mint Byron, vagy Petőfi.

Mi lett a szabadságból? Először is demokrácia. Halihó! Népuralom! Ó be jó!

Népuralom?

Rőczey János élesen rámutat: „Ha a köztársasági elnökömet választhatom, miért nem választhatom a főnökömet?” Azért, mert a demokrácia csak a politikai fügefalevél igazgatására tejed ki. A Pénz érdekkörében a szikrája sem pislákol. Ott az ember leginkább a krimik közt válogathat, s maga is csupán egy áru a sok közül. Abban különbözik az íróasztalomtól, hogy folyamatosan terhelhető adóssággal.

Az általános adósrabszolgaság igáját a gazdagok is nyögik, a szegények persze még jobban. A devizahitelek akkor is nőnek, ha a forint árfolyama javul. A legislegkedvezőbb forintkölcsönökkel sem jobb a helyzet. Fiam öt éve fölvett 500000 forint diákhitelt. Három éve dolgozik, azóta rendesen fizeti, amit a bank kér. Tartozása ma 600000. Esete hazánkban tömegeket érint. 2009-ben egy milliónál több ember küszködött súlyos adósságokkal, több százezer családot fenyeget a kilakoltatás. 15 ezer családdal meg is történt. Világszerte ugyanez a helyzet. A mostani világválság a pénzvilágnak soha nem látott nyereséget hozott.

Szabad sajtó? A sajtó a Pénz tulajdona, így a sajtószabadság nem emberi, hanem tőke-jog. A Pénz érdeke nem az igazság – ilyen fogalmat nem is ismer –, hanem a bevétel, ezért a sajtó (is) átalakult harácsoló gépezetté. A cikkek, vagy műsorok föladata, létoka és célja a reklámhordozás. A tömegkiadványok és tévécsatornák kínálatában hol a helye Petőfinek? Ötszáz példányban, saját pénzén persze verselhet Sándorunk, folyóiratok is tengődhetnek nagylelkű adományokból, még Haydn is muzsikálhat az aluljáróban. Persze nem akármit, csak politikailag korrektet. Amelyik szó, vagy gondolat nem az, annak kuss. Lehet 4/5-ös többségű, akkor is. A vétket nem független bíróság állapítja meg a hatályos törvények alapján, vagy nem, mint hajdan, a vallási korban,  Isten földi helytartója, a király küldi a tettest a Bastille-ba egy lettre de cachet-val[5], hanem Netuddki.

Demokrácia?

Egyszer valahogy, valahonnan híre kél, hogy ezt vagy azt a szót ezután tilos használni. Például Istent politikailag nem korrekt Úr-nak nevezni, s ez pillanatok alatt tovahullámzik a sajtón, s máris nekifognak a tudósok, hogy valahogy átfogalmazzák a Bibliát. A „demokratikus” közvéleményben föl sem merül föllebbezés, vagy bármilyen jogorvoslat lehetősége. Ilyesmi nem létezik, ám hiánya nem szúr szemet sem honatyának, sem ügyvédnek, sem ügyésznek, sem bírónak sem az alkotmányos rend semmilyen rendű-rangú őrének. Senkinek.

A művészeti szabadság? Példátlan! A műalkotások jó száz esztendeje a műkereskedők és ügynökeik, a kritikusok által tákolt, idényjellegű ipari szabványok – hivatalos nevükön: izmusok – útmutatása szerint gyártódnak. Aki másként versel, zenél, filmez vagy fest, az nem jut be a piacra. A műbírálók keményen számon kérik az alkotáson az éppen hatályos „ISO paramétereket”, s kiadják, vagy megtagadják a bárcát: engedélyezik a „mű” bemutatását a szakmailag=üzletileg jelentős helyeken, fordítását és kiadását mértékadó cégeknél. Természetesen forgalmazásáról is gondoskodnak, meg a vele járó hírverésről, díjazásról, amiről kell – a következő szabvány/izmus kibocsátásáig. Ilyeténképpen a gazdaságkori műpiacon forgolódó termékek elsöprő többsége szellemi tartalom nélküli izé, magyarán giccs. Jól mutatja ezt, hogy a szabványváltások után az előző izmus „művészi eredményeit” egy szempillantás alatt elfelejtik. Ily módon a „korszakos művek”, az „ikonok”, a „kánonok” és a hasonló világra szóló csodák érvényessége alig haladja meg a napisajtóét.

A hangversenytermekből és a diszkókból egyaránt kiűzték a dallamot, az énekelhetőséget, vagyis a személyes bekapcsolódás lehetőségét. A tömegirodalomban/filmben is a Semmi, az emberi, művészi, történeti hitel nélküli fanti uralkodik[6].

Joggal írta Ananda K. Coomaraswamy, hogy sosem élt még az ember a szépségtől ennyire elhagyatva, mint a XX. században. Közönségesen szólva: a túltáplált fehér ember lelke koplal.

A művészet maradéka ilyen körülmények között lappang. Távol a „fősodortól”, az idényenként föllobbanó, majd elhamvadó irányzatoktól, a Vásár zajáról és fényeitől. Ott, ahová az Antikrisztus lelki birodalmából a Szépség és az Igazság kiszorult. Már keresztény körökben sem hallható, hogy az igazság tesz szabaddá[7], s a bűn tesz szolgává[8]. Az ilyen beszéd ma politikailag nem korrekt.

Ami szabad, az a szabadosság. A száz év előtti összes deviancia polgárjogot nyert, sőt, emberi joggá vált. Miután erről már igen sokat írtam[9], ezúttal csak két csúcs hazugságot említek. Mindkettőben ludas a gazdaságkori pantheon másik főistene, a Tudomány.

*

A föntebb érintett művészeti szabványok kiagyalója, számon kérője és ítéletvégrehajtója a Tudomány. „Mozdulatlan mozgatója”[10] természetesen a műpiac mögött álló Pénz. Mellékes, hogy a Tudomány semlegesnek próbálja föltüntetni magát, sőt olykor egyenesen áldozatnak, hisz nyilvánvalóan hazudik. Miért ne?

Nos, ha bekukkantunk a posztmodern filozófusok és műitészek áltudományos nyelvi labirintusába, amely kétségtelenül „önmaga paródiája”, „puffasztott rizsa”, miszoszófia – a bölcsesség gyűlölete[11] akkor föltárul előttünk a Semmi szentélye. A posztmodern mesterek – Jean-François Lyotard, Michel Foucault, Jacques Derrida, Richard Rotry, és honi gatyamosóik – célja az általuk elemzett mű szétszerkesztése. Ezért kiszakítják azt szellemi, nemzeti, nyelvi, történeti, társadalmi közegéből, a minőség köréből, s következik a darabolás, az értelmezés, a jelentés megsemmisítése. A szétcincált maradványokat betuszkolják egy önkényes „diskurzusba”, „narrációk”, „metnarratívák” és hasonlók közé, ahol a „szövegnek” végtelen mínusz egy olvasata lehetséges, a mínusz egy a szerzőé. Az ugyanis „totalitárius” volna, ezért nincs létjogosultsága. (Buji 2009.) Buji idézi Alan D. Sokal New Yorki fizikus tréfáját, aki egy posztmodern szózagyvalékot küldött a Social text c. folyóiratnak, amely azt el is fogadta. Megjelenés után Sokal közölte, hogy mókájával azt kívánta bemutatni, hogy a posztmodernizmus nem tud különbséget tenni értelmes és értelmetlen szöveg között.

Sokal kísérletét sokan, sokféleképpen ismételték meg.

Na és? Egyetlen posztmodern akadémikus sem dőlt a kardjába.

A Tudomány hatalmas karikatúrát rajzolt önmagáról a gender-ügyben is. Mint öröktől fogva tudjuk, az emberi személy a családban terem. Ott születik szerelemből, ott tanul szeretni, együttműködni, felelősnek lenni, ott alakulnak ki a messze vezető rokonsági szálak, melyek a társadalmat összeszövik. A posztmodern embere a barbi, az egyén, a szétszerkesztett homanida, akinek sem benső minősége, sem isteni célja nincs: ő kívülről vezérelt konzumidióta. Értelme annyi, amennyit értelmezőitől kap.

Az Antikrisztus legfőbb földi ellenfele az istenképmás ember, és otthona a család. Ezért folyamatos pergőtűz alatt tartja. Alapszavakban néhány nagyobb támadás az elmúlt két században – az emlékezet fölfrissítése végett –: liberalizmus, nihilizmus, szabad szerelem, bolsevik-, és nemzeti szocializmus, kulturális- és szexuális forradalom, homoszexuális házasság[12], stb.

A legfrissebb a gender. A szót a „társadalmi nem” jelentéssel ruházták föl, s küldték a harcmezőre. A posztmodern hadiösvényén nyomulók azt állítják, hogy a gender a társadalmi életben fölülírja biológiai nemünket, s ily módon szabadon választjuk, hogy az elvileg lehetséges hat nemi szerep közül mikor melyiket öltjük magunkra. Ezt természetesen tudományosan indokolják. Őrület? Hogy férfi vagy nő mivoltunk nem társadalmi következmény, hanem Isten férfinak és nőnek teremtett bennünket, eszerint alakult testalkatunk, kromoszómáink sora, hormonjaink, külső és belső nemi szerveink, lelkünk, művészetünk, gondolkodásunk?

Na és?

A gender mainstreaming politikailag annyira erős, annyira korrekt, hogy már rég benyomult EU-s és magyar kormányzati programokba[13]. Ellene szót emelni immár törvény tiltja Amerikában, s a világ politikai hatalmai mind kiállnak mellette, miközben a gender hülyeségéről mélyen hallgatnak a biológusok, az orvosok, a pszichológusok… Egyedül a papok próbálnak tiltakozni, de róluk a fölvilágosodás óta közismert, hogy a reakció szekértolói.

*

Magyarország ebben a nesztelen világháborúban vergődik. A többi országgal, néppel együtt.

Mi a megoldás?

A megtérés. Az észelvű magyarázat kézenfekvő: az általános világválság, a föntebb jelzett, vagy éppen nem is említett bajok közös okra mennek vissza: a gazdaságkori fordulatra. Az pedig azonos a Teremtő megtagadásával és a vele való szakítással, az áldozat irányának megfordításával. Ami egy a teremtés „művelésének és őrzésének”[14] elutasításával.

Be kell tehát látnunk, hogy az elmúlt századokban rossz úton jártunk, ezért meg kell fordulnunk. Azonban a józan döntés kevés. Nem azért, mert a szellemileg ellenművelt tömeget nem lehet bekényszeríteni a templomba, hanem azért, mert pusztán értelmi alapon nincs vallás.

A megtérés a megfordulás és az istenszerelem föllobbanása a lélekben. A megfordulás, a metanoia, rajtunk múlik, személyes döntés. Például, elmondom a Miatyánkot hazugság nélkül. Kezdjük: Mi – őszintén, tudatosan beleértve Batu kánt, Kádárt, a gonosz szomszédot…

Az istenszerelem lángját a Kegyelem lobbantja föl.

---