Kezdőlap

Az idén még nem mentem el Decsen édesanyám sírjához. Valahogy így jött ki, valahogy úgy adódott, hogy mellékesebb dolgokat fontosabbaknak tekintettem. Mert tudjuk, ilyesmikből állnak elő a magyarázatok: nem volt rá időm. Persze. Nem volt ésszerű. Mert erre kellett mannem, arra, meg amarra, de valahogy Decs felé nem. Nagyszüleim sírjánál sem voltam, az üköknél és a dédeknél sem Temerinben, Fajszon, Tolnán, Újszászon. Apám sírjánál sem jártam. Apám sírjánál sosem jártam és nem is fogok oda elmenni. Minden valószínűség szerint soha. Nem láttam őt sem életében, sem holtában, azt sem tudom, hol van eltemetve. És azt sem tudom, hogy meghalt-e egyáltalán. Ő tudta, hogy élek: születésem után négy hónapig még jöttek  tőle a zöld tábori lapok. Mindesetre családi házunk őt illető része a nevén van, és a nevén is marad, amíg az ő ivadékai laknak ott, s amíg a telekkönyv intézménye fönn marad. Célszerű volna holttá nyilváníttatnunk, úgy szokás; lehetséges, hogy az ember célszerűen járjon el tulajdon apja ellenében, csakhát szabad-e?

Édesanyám sosem volt célszerű. Ő várta haza férjét a doni ütközet után, várta a háború után, 48-ban, amikor tízezrével hozták haza a foglyokat a kommunista választási kampány jegyében, és szavaztatták őket a hírhedt kék cédulákkal országszerte. Kijártunk bizonyos vonatok elé az ötvenes években is, amikor hirtelen föl- föllobbant a hír a falubeli hadiözvegyek között: jönnek, most jönnek haza a foglyok. Utoljára 55-ben mentünk ki az állomásra, akkor volt az utolsó, tömeges hazaengedés. Sztalin halála után (1953) két év kellett, mire a szibériai rabszolgatáborokig eljutott az a bizonyos híres "olvadás". Ekkor jött haza Medve Bandi bácsi, aki halálig küzdött a Szovjetunióval egyszem maga az igazságáért, és Rózsás János, legnagyobb prózaíróink egyike.

A hadiözvegyek lassan elfogyogattak a faluból. Vártak hat évet, nyolcat, tízet és mielőtt öregasszonnyá lettek volna, férjhez mentek valami derék emberhez. Mi mást tehettek volna? A köztük feszült hírlánc elpattant. Nem jártak többé össze, s ha találkoztak a Bokorék kútjánál, vagy  sorbaálltak kenyérért a bolt előtt, barátságosan szóltak, erősebben és tüntetően több meleggel is, mint azelőtt, csakhát a téma, ami eddig oly forró és mély közös reménnyel töltötte el őket, idegen, kihűlt tabu lett. Anyám nem akarta holttá nyilváníttatni apámat, amint az ésszerű lett volna. Szerelmes volt bele, a szerelem pedig nem okoskodó. A szerelmes nem tesz engedményeket a mellékes dolgok javára, hogy tán egyszerűbb és kényelmesebb volna az élet egy férfi oldalán. Egy rendes ember oldalán, aki művelt is, módos is, mondjuk körorvos.

A szerelmes nem az egyszerűbb és kényelmesebb életet keresi, hanem a valódit.

Februárban múlt 21 éve, hogy anyám halott. Apám 2008 júniusban töltötte volna a századikat, ha megéri. Ki tudja. Még az is lehet, hogy most múltját feledett nyugdíjas rabszolga-matuzsálem annak a birodalomnak a romjai közt, amely százmilliók életét és szabadságát áldozta föl egy rémálomért, s amiből szenvedésen kívül nem termett semmi. Valószínűbb, hogy teste porlik egy tömegsírban, amely megdöbbenti majd a kései korok régészét: a huszadik század minden előzőnél barbárabb időszak volt. A korabeli emberek még a végtisztességet sem adták meg halottaiknak...

Apósom halálának évében, a sírjától elmenet az akkor három-négy éves Boriska lányunk megállított bennünket a gyertyás, krizantémillatú, halottaknapi estében. Mondjunk el még egy Miatyánkot. Jó, mondjunk. Megálltunk, imádkoztunk. Kiért mondtuk a Miatyánkot, Boriska? Azokért, apu, akikért már senki sem imádkozik.

                                                                                                             (2009)