Kezdőlap

Az advent szó a latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ezért szokás Úrjövetnek is mondani. Az egyházi naptár szerint ádvent az egyházi év kezdő időszaka, első napja mindig november 27. és december 3. közé esik.

Ekkor jön el az Úr? Karácsonykor? Évente egyszer? Jön, megy és Újévre már el is felejtettük?

Tegyük föl a kérdést fordítva: mikor nem jön el? És ha jön, hol, hová és hogyan?

Ha mindenütt jelenvaló, mert nincsen istenmentes hely világon, akkor állandóan itt van – miért nem találkozunk vele szüntelen?

Az Evangélium szinte állandó Ádvent. Bénák, vakok, leprások és más betegek várnak az Úrra, s ha jön, nyüzsögnek körülötte, hogy megérinthessék, szót váltsanak vele. És az ő egyik leggyakoribb mondata: „Hited meggyógyított.” Mit jelent? Azt, hogy ne légy vak! Vedd már észre, hogy benned élek! Nem csak vagyok, munkálok is. Isten, a benned élő Isten adta vissza, egészségedet! Azért, mert képes voltál szeretni Őt! A hit égi édesapánkhoz fűződő szeretetkapcsolat. A gyógyulás a két szeretet egyesülése.

Az evangélium ádventi emberei azok, akiket hitük meggyógyított, mert oly mélyen élték a Teremtő iránti szeretetet. Jézus ezt természetesen azonnal észlelte, hiszen az Atya és Ő Egy.

Más ádventi emberek inkább csak vágynak az Úrral való egységre – várják a Jézuskát –, mint például a Gazdag Ifjú. Története apró eltérésekkel mindhárom szinoptikus evangéliumban szerepel. Lukácsnál például „előkelő embernek” mondatik. Máté szemtanútól tudjuk, hogy „ifjú” vala. Márk adja elő legforróbban.

„Amikor kilépett az utcára, odafutott hozzá valaki és térdre borulva megkérdezte tőle: "Jó Mester, mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?"

Talán ezredszer olvastam a történetet, amikor rájöttem, hogy az ádventi, az „Isten Országa” elbeszélések közé tartozik.

A Gazdag ifjú igazi ádventi kérdést tesz föl, mert szeretne kigyógyulni a halandóságból:"Jó Mester, mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?"

Nézzük a részleteket, ahol nem az ördög lappang, hanem a tanítás sok apró vonása. A Katolikus Lexikon szerint a „leborulás a fölség előtti megsemmisülés jele. A Szentírásban Isten és az Őt képviselő királyok előtti hódolat kimutatása.” A zsidók és később a keresztény mártírok ezért nem borultak le a római császárok szobra, vagy a tatár kagánok trónusa előtt, ugyanakkor ezért borulnak földre a fölszentelendő kispapok, a püspökök és a régi magyar királyok a Szent fogadása előtt.

A leborulás az Isten országába igyekvő mozdulata, másként: az újjászületésre való fölkészülésnek a kifejezője, mert a föld porába bocsátkozva, s teljesen elhagyva magunkat mintegy „porrá leszünk, amelyből vétettünk.” Egyszerűbben szólva meghalunk, elveszítjük régi énünket, megsemmisülünk. Érdemes ebbe belegondolnunk. Próbáljuk meg. Zárkózzunk be szobánkba, gondoljunk tiszta szívvel a Mindenhatóra és boruljunk elé, a földre.

Ne kérjünk tőle semmit. Se egészséget, se mindennapi betevőt, semmit.

A megsemmisülő semmivé lesz? Hiszen akkor meg is szűnik! Nem gondolom.

A leborulással kifejezett újjászületés talán az angyallá változás próbája: mindenünket, mindazt, ami nem én, nem mi vagyunk, a porban hagyjuk – úgyis porrá lesz! – és csak a szeretet meg a szolgálat ádventi vonásaival kelünk föl. Az engedelmesség boldogságában.

A Gazdag Ifjú azonban csak a letérdelésig jutott. Kezével érintette a földet? Homlokával is? Nem tudjuk pontosan. Az Ifjú nagyobb tiszteletet adott Jézusnak, mint amennyi embernek járt, viszont az Istenhez méltó imádásnál kevesebbet. Kérdése ugyanakkor az újjászületni akaróhoz illő volt: a lehető legtöbbre irányult. Olyan kérdést tett föl, amit ember nem válaszolhat meg, hiszen csak az Úr rendelkezhet az örök életről.

Többet kért Istentől, mint amennyit ő szándékozott adni neki!

Az Emberfia természetesen olvasott a Gazdag Ifjú lelkében, látta vágyát és korlátait, melyek szakasztott a miéink: akarjuk mi is az örök életet, hogyne akarnánk! „Uram, add meg nekünk az üdvösséget!” Ez a leghőbb vágyunk, boldogan le is borulnánk az Úr előtt, de nem itt, ahol annyian látják… elég a biccentés meg esetleg egy kis pukedli. Újabban a mise bevezetéseként elmondott bűnbánati ima, melyben régebben végiggondoltuk a gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással elkövetett vétkeinket, holmi lelki pukedlivé fonnyadt, a Gazdag Ifjú szellemében: „Uram, ide nekem az üdvösséget!”

Igen figyelemre méltó, hogy a szentek egész életüket mások üdvének szentelték, de a magukét szinte soha nem emlegették…

Jó, ha az Evangélium jeleneteit környezetükkel együtt olvassuk. Mi történt a Gazdag Ifjú megjelenése előtt? Honnan lépett ki Jézus? A középkori Müncheni Kódexünk írja: – „És hoznak vala őneki apródokat – apró gyermekeket –. hogy illetné azokat; az tanejtványok kedig elfenyejtik vala az hozókat. – látjuk a fenyejtő kezet! – Kit mikor látott volna Jézsus, méltatlanol vévé, és monda azoknak: Hagyjátok az apródokat jőniek énhozjám, és ne tiltsátok meg azokat, mert olyanoké Istennek országa. A kisgyermek mindent tiszta szívvel, teljes lelki odaadottsággal, leborulva fogad. Bizony mondom tünektek: Valaki nem veendi Istennek országát miképpen apród, nem mehet be abba. És megölelvén azokat, ő kezeit rejájok vetvén, megáldja vala őket. Ez a jelenet óhatatlanul eszünkbe juttatja, hogy az Evangélium számos helyén neveztetnek a tanítványok és a hívek Isten családtagjainak, örököseinek, fiainak. A gyermekség tartalmát Isten befogadó kegyelme felől aligha tudjuk értelmezni. Annál inkább a saját szemszögünkből: mi, azaz te és én valóban képes vagyok az Ő gyermeke lenni? Elfogadom őt Édesapámnak teljes gyermeki bizalommal, feltétlenséggel, minden hátsó gondolat nélkül? Úgy, hogy még az Országra se gondolok, csak arra, hogy szeretem Őt teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes elmémből? Ez a szeretet tölti be egész lényemet. Ez a legnagyobb boldogság. Ez járja át a kisgyermeket, amikor kis karja teljes erejével átöleli édes szüleje nyakát. A maga szótlanságával arra gondol, amit Péter mondott a színeváltozáskor: „Uram, jó nekünk ittt!” Ennyi elég. Isten szeretésénél nincsen nagyobb jó. Milyen faramuci volna ilyenkor kunyerálni: „Uram, add meg nekem az üdvösséget?” Létezhet vajon üdvösség Édesapánk szeretésén kívül és túl?

*

A Karácsonyban és az ádventi várakozásban mindig van valami gyermeki. Számunkra, vénemberek számára is.

Gyermekségünk közel áll Gazdag Ifjú-i állapotunkhoz. Ezért ragadtattuk el magunkat: letérdeltünk ott, a nyílt utcán, sokak, esetleg fontos emberek szeme láttára. Lehet, hogy messzebbre mentünk, mint amennyire eredetileg szándékoztunk?

Édesapánkhoz igyekezve lehet-e elég messzire menni?

Jézus talán bíztatóan mosolygott az Ifjúra. Szokása szerint visszakérdezett: "Miért mondasz engem jónak? Mi ez a jelző, fiam? Szóvirág? Hová, hová, jóember? Öreg szülém mondogatta önmagára: „Jójasszony az, ne bántsátok!” Az Úr Jézus – a maga sajátos észjárása szerint – most sem tesz egyebet, mint rászabadítja az Ifjúra önmagát: Érted-e, amit mondasz? Aztán súg neki: „Senki sem jó, csak egyedül az Isten.” Lám, kinyilatkoztattatott Isten egyik tulajdonsága, a jóság, s egyúttal megnyílt a lehetőség a Gazdag Ifjú előtt, hogy belevesse magát a Lét jóságába, és örök időkre szóló hitvallást tegyen, mint Tamás apostol a szent sebek megérintése után: „Én Uram, én Istenem!” Tamás ott leborulván átlépett Isten országába! A Karácsonyba. Megszületett lelkében a Megváltó! Az Ifjút viszont egy láthatatlan hártya elválasztotta az örök élettől. És nem is tudta áttörni, mert csak testben, kívül tudott letérdelni, belül, lélekben nem, mert képtelen volt az Atya-Fiú azonosság fölismerésére és megvallására. Pedig az Üdvözítő kérdésével segített neki, csak össze kellett volna állítania a részleteket: Istennek járó tiszteletadás Jézus előtt, hozzá a ’jó’, az Urat illető jelző …

Tehát Jézus az Úr, aki „Azoknak, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten fiává legyenek.” Mit jelent befogadni Őt? Szeretni teljes szívemből, teljes lelkemből és teljes elmémből.

Az Ifjú hallgatott, talán félt válaszolni az Üdvözítő kérdésére. Miként mi is annyiszor, mikor színt kell vallanunk. E viselkedés emlékeztet a farizeuséra, aki a Templomban „emelt fővel így imádkozott magában: Hálát adok neked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, házasságtörő, mint ez a vámos is.” Szóval derék, vallásos polgár volt a fiatalember. Ezt mindenki láthatta, még talán a „többi ember” is, aki rabló, gonosz és házasságtörő… Milyen állandó, mondhatni korról-korra, lélekről-lélekre hordozható jellemtípus! Szeret a „többi emberről,” „az emberekről” beszélni úgy általában, akik ilyenek meg olyanok, hitványabbak nála.

Hasonlít ránk, nem?

Az Ifjú abba a különös helyzetbe került, ami sokunk számára ismerős lehet: vágyott Istenre, ugyanakkor megrekedt a vallásosságnál. Különös, mert ritkán vizsgált ellentmondás. Jézus mondta: „Míg ég és föld fennáll, egy i betű vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, hanem beteljesedik az egész.” (Mt 5,18) Közben eltűrte, hogy tanítványai rituális mosdás nélkül étkezzenek, szombati gyógyításainak se szeri, se száma, a korabeli vallási vezetőket, a farizeusokat, szadduceusokat, sőt a főpapokat rendszeresen nevetségessé tette, mi több, ilyeneket mondott rájuk: „Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről ékeseknek látszanak, de belül holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak tele.(…) belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal. Az Urat csak ez érdekli: mi van belül? (…) próféták gyilkosainak fiai vagytok. (…) Kígyók, viperák fajzata! Hogyan is kerülnétek el a kárhoztató ítéletet?”

Azok már vitatkozni sem mertek vele – maguk helyett kioktatott tanítványaikat küldték ellene. Megváltónk számtalan ponton szembe került a vallással. Talán nem veszik tréfának, ha azt mondom, hogy nálánál jobban senki sem ismerte, és ismeri a hamis vallásosságot.

Mégis hajlandó volt ehhez a vallási színvonalhoz igazítani a beszélgetést: „Ismered a parancsokat – fordult az Ifjúhoz –: ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj, hamisan ne tanúskodjál, ne csalj, atyádat és anyádat tiszteld." Mintha egy gyónási kistükröt hallanánk. Ha hibáztál, három Miatyánk, aztán szevasz, küldd a következőt. A Gazdag Ifjú rögtön kipipálta a kérdéseket: "Mester, ezt mind megtartottam gyermekkorom óta.” Talán föllélegzett, mint a jó tanuló, aki íme, tudja a leckét. És a lecke tényleg ez.

Vagy nem?

Mélyebben kellene magunkba nézni, kinyomozni, hogy miért tettük, amit elkövettünk? Aztán tovább: miként kerülhetett lelkünkbe ez az ok? És még tovább: cselekedeteink és mulasztásaink legapróbb rugóit is kiderítve és eltakarítva.

Az igaz Bíró nem akármilyen lélekvezető. „Jézus rátekintett, megszerette őt. Megszerette! Lehet-e gyóntatni, barátunk, gyermekünk gondját-baját meghallgatni, megérteni, neki tanácsot adni, ha nem szeretjük őt teljes szívvel – mint önmagunkat?

Az Evangélium titokzatosan meghitt helyei azok, ahol Megváltónk így elérzékenyül. Gondoljunk arra, amikor megsiratta barátját, Lázárt. Jánosnál olvassuk: „Jézus szerette Mártát, nővérét (Máriát) és Lázárt.” (Jn 11, 5) átélte Lázár halálát, nővérei, Mária és Márta fájdalmát? Lázár föltámasztásának múlékonyságát, hiszen akkor nem az örök életre támasztotta föl, hanem az újabb halálra és veszedelemre, mert nyilván előre látta, hogy: „a főpapok elhatározták, hogy Lázárt is megölik.” (Jn 12, 10)

Milyen mély kedvesség, derű, mondhatni pajkosság sejlik édesanyjával való beszélgetésében a kánai menyegzőn! Évődik vele: „Asszony, nem jött el az én időm,” mondja ő, az idő Teremtője és Ura!

Most azon gondolkodjunk, hogy az isteni szeretet nem egyedül a Gazdag Ifjúnak, hanem sokunknak szól, akik hitünkben gyakran nekibuzdulunk, aztán ellankadunk, mert nem tudunk a leckénél többet. Képtelenek vagyunk újjászületni. Nem sikerül leborulni előtte, megsemmisülni a porban, hogy szeretetével Ő építsen újjá: vallásos emberből az Ország lakójává. Jézus hajlott erre, mert „így szólt hozzá: Valami még hiányzik neked: menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények közt, így kincsed lesz a mennyben.” A tanács értelme beavatás. „Add el amid van” – azaz add el, amid nincs, ami úgyis elvész, ha jön a háború, a válság, vagy ha meghalsz.  A túlvilágra a szemfedődet sem viheted át, az örök életben úgysem veheted hasznát. A régi festők számtalan pápát, püspököt, királyt festettek a pokolba.

Az eset pillanatában a Gazdag ifjú alkalmatlan volt a beavatásra. Jézus ezt nyilván észrevette, de mivel „megszerette őt”, próbált segíteni neki, arra az útra vezetni, amelyre apostolai léptek. Az Ifjú távozása után erről beszél Péter: "Nézd, mi mindenünket elhagytuk és követtünk téged.” Szegények voltak, de „mindenüket” elhagyták, és a Jézusi észjárás szerint ez több bármekkora vagyonnál. Legalább annyi, mint a szegény asszony két krajcárja, amit a templomi perselybe dobott, ami neki „egész megélhetése” volt.

Ez is a leborulás, a porrá válás része: semmilyen dédelgetett hibánkat nem tarthatjuk meg, ha meg akarjuk szerezni az igazgyöngyöt.

Vagy Isten országát? Máté írja: „Hasonlít a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki igazgyöngyöt keres.  Mikor aztán egy nagyon értékes igazgyöngyre talál, fogja magát, eladja mindenét, amije csak van, és megveszi azt.” (Mt 13, 45-46) Földi kincseinket égiekre cseréljük? Szokták így is magyarázni. Ennél talán árnyaltabb a kép. Figyeljünk jól a szövegre:

 „Hasonlít a mennyek országa a kereskedőhöz is…” Tehát nem a különleges szépségű ás értékű igazgyöngyhöz hasonlít, hanem a kereskedőhöz? Szöveghiba? Megnéztem más fordításokat is, ugyanezt írják. Furcsa lenne, ha nem így volna. Isten Országa hogyan is lehetne a Dolgoké, még ha azok gyönyörű igazgyöngyök, vagy „drágalátos kövek,”mint a Müncheni Kódexben áll? A megváltás hozzánk, emberekhez érkezett. Értünk halt meg az Isten, nem kincsekért.  Az örök életben nincsenek földi értelemben vett kincsek.

Ezért magyarázza a Messiás Lukács evangélista könyvében: „Nem lehet azt mondani: Nézd, itt van vagy amott.” Ha dolgoké lenne az ország, akkor fizikailag meghatározható lenne. Ámde „Isten országa köztetek van.” (Luk 17, 21) Tehát Isten országa egy különleges szellemi viszony, ami a világ tengelyére, a szeretetre épül. Emlékezzünk az Utolsó Reggelire, melynek során a Genezáreti tó partján a Péter bűnperében nem az a kérdés, hogy hogyan és miért árulta el mesterét, hanem az, hogy. „Simon, János fia, szeretsz engem?"

Figyeljünk a szavakra: „Szeretsz engem?” Nem általános szeretést kíván, holmi humanizmust, hanem kifejezetten neki szólót.

„Isten országa köztetek van.” A bennünket összefonó személyes, és minden egyes kapcsolatunkban más és más árnyalatú szeretetünkben. Ezért oly végtelenül gazdag Isten Országa.

*

Ide vágyott az Ifjú a pompás kirakatokhoz és a teli erszényhez szokott lényével, de hogy porrá váljék, és csak a szeretet és a szolgálat két vonását öltse föl, azt már nem vállalta. Pedig még annál is többre van szükség:

„Aztán jöjj, és a keresztet magadra véve kövess engem.” Buji Ferenc hívta föl a figyelmet arra, hogy a kereszthordozás nem holmi bevásárló-cekker cipelés, hiszen a kereszt kivégzőeszköz. Ráadásul a keresztet az elítélt vitte a vesztőhelyre kínzás- és megszégyenítésképpen. Az Ifjú „E szavak hallatára elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt.” (Mk 10,17-22) A kereszthordozáson tán már el sem gondolkodott…

*

Térjünk vissza Isten országához immár az ádvent, az Úr eljövetele felől. Emlékezzünk a Szent Lukács által följegyzett szavakra. Nem azt mondta az Úr, hogy őközte és miköztünk van az Ország, hanem tiköztetek! Miért és miként? „én Atyámban vagyok, ti pedig énbennem és én tibennetek.” (Jn 14,20) Isten ott lakik mindnyájunkban fogantatásunk pillanatától kezdve. Nem kell eljönnie. Mit kell akkor tennünk Karácsonykor és mindenkor, hogy elmúljon végre életfájdalmunk és minden nyavalyánk? Hogy érezzük végre az Ő ittlétét?

Emlékezzünk újra a sok betegre, akiknek az Úr ezt mondta: „Hited meggyógyított!” A benned élő Isten gyógyított meg, mert meg tudtad Őt szólítani szíveddel. Ő köt össze bennünket, ezért az iránta való szeretet és az egymás iránti szeretet egy.

Akkor van Karácsony, amikor föllobban bennünk az iránta és az egymás iránti szeretet lángja.