Kezdőlap

Azt mondják – akik nem hazudnak –, hogy a nemzeti sorskérdések egyik legfontosabbika a nevelés. Az a társadalom, amelyik élni akar, az átadja tudását: szellemi-vallási, erkölcsi, művészi, történelmi, táji, műszaki ismereteit az utána jövőknek, hogy azok használják és gyarapítsák. Ez a közös tudás a kultúra, ez teszi a tömeget néppé, emeli a jóban, védelmezi a bajban.

Az azték gyermekeket a spanyol hódítás előtt és után arra tanították, hogy mindig illedelmesen viselkedjenek. Bernardino de Sahagún ferences szerzetes (1499-1590) az indiánok nagy barátja, kultúrájuk védelmezője és őrzője jegyezte föl, hogy az azték gyerekeknek tisztelettel kellett köszönteniük nemétől, társadalmi helyzetétől vagy kinézetétől függetlenül minden embert, még a szerencsétlen sorsú nincsteleneket is, meghajolva és ezekkel a szavakkal: „Legyenek boldog óráid, ó, én nagyapám!” Annak a felnőttnek, akit így üdvözöltek, így illett válaszolnia: „Ó, én kisunokám, ékkő és ritka madártoll, fogadd Te is tiszteletemet, járj szerencsével utadon!” Ezzel a gyermek dicsőséget hozott szüleire, hiszen az idegenek nemeslelkűnek és sokra érdemesnek tartották. 
Egy mai tanítónő, Z. I. levelében olvasom: „Az osztályomba járó gyerekek közt csak négyen rendelkeznek megfelelő családi háttérrel. Szaguk alapján - nem félek kimondani - magamban büdösekre és illatosokra osztom az osztályt. Ha szóvá teszem a szülőknek, hogy a gyerekük mosdatlanul jön iskolába, ordibálnak, fenyegetőznek: Mi köze hozzája, magának az a dolga, hogy megtaníccsa! Az osztály többsége nem cigány.

Némelyeknek a kezén hétfőn még ott van a pénteki vízfesték nyoma.

A gyerekek követelőzők, akaratosak, hangosak, türelmetlenek, irigyek, koszosak. Többen

éheznek.

A Családsegítő Szolgálatnak szóltunk már, de a szolgálat munkatársainak segítségét is durván visszautasítják. Az osztályban többeknek nincs téli ruházata, a legnagyobb fagyban is vászoncipőben járnak, de kólára, chipsre és ékszerekre valahonnan futja.

A képességeikről szólva: A szóbeli kérdéseket nem értik, nem fogják fel. A betűk hangjait nem hallják meg, nem tudják értelmezni. Nem tudnak egymással játszani, csak veszekedni, és egyfolytában ordítoznak. Némi javulás, hogy az osztály legdurvább gyereke már nem verekszi végig az egész napot.

Hazudnak és lopnak, pedig csak 6 évesek. Nem úgy lopnak, hogy elcsenik az asztalról a radírt vagy a ceruzát, hanem előre megfontoltan, kitervelten.

A lányok erőszakoskodnak a fiúkkal. Rájuk másznak, tapizzák, csókolgatják őket, a fiúk igyekeznek menekülni.

Végeláthatatlan küzdelem folyik az osztályban.

Semmit sem érnek a tanult és a korábbi osztályaimban sikerrel alkalmazott pedagógiai módszerek, pedig azokban az osztályokban is volt gondom bőven.

Amíg egy szót leírnak, kétszer-háromszor beesnek a pad alá, mert nem tudnak egy helyben ülni. Viszont betéve tudják a tévésorozatok tartalmát. Éjszaka is a tévé előtt ülnek, és másnap mesélik, hogy mi volt az esti horror és pornó filmekben.”

Eddig a levél, melyben egy tanár is megszólal, s megerősíti a tanítónő véleményét, tapasztalatait.

Mi lesz ezekből a gyermekekből, s a nemzetből, melynek „talpkövei” lesznek? Nem vígasztal bennünket, hogy a spanyolok roppant műszaki és katonai fölénye meg saját hibáik miatt az azték állam elbukott. Az azték nép él. Nevelési eszményüket az „Ixtlamacsiliztli” szóval fejeztek ki, aminek jelentése: „tudós arcúak és erős szívűek nevelése”.

Vajon milyen nevelés eszmények fűtik Z. I. büdös tanítványainak szüleit?

                                                                                                                                 (2011)