Kezdőlap

János apostol első levelének elején olvashatjuk: „A tanúság pedig arról szól, hogy Isten örök életet adott nekünk, és ez az élet Fiában van.

Akiben a Fiú van, annak van élete; akiben nincs Isten Fia, annak nincsen élete. (…) 15. Tudjuk ugyanis, hogy minden kérésünket meghallgatja, és tudjuk azt is, hogy ő sugallta mindazt, amit kérünk.”

Sok csodálatosan, mélységesen mély, ugyanakkor fenn ragyogó gondolatot olvashatunk az Evangéliumban. Ezek közös vonása, hogy nem egyszerűen elmén átfutó eszmék és ötletek, hanem tények, sőt szívbemarkoló tapasztalatok. Ráadásul az isteni valóság szerény, csöndes, mégis szívünket rengető megnyilvánulásai. Ilyenkor jó elmerülni az ég kékjének, az alkonyi felhők színeinek szemléletében: lám, milyen gyönyörű a világ, Isten fölülmúlhatatlan ajándéka, ami akkor is csudálatosan derűs tud lenni, amikor éppen kórházban fekszünk, és láztól meg fájdalmaktól gyötrődünk és félünk elaludni, mert hátha nem ébredünk föl. Ilyenkor, ha akarjuk, ha nem, érezzük a halál közelségét. Félelmetes ugyan, mert nem tudjuk, mi vár ránk, de mégsem rettenetes, mert a Mester megígérte, hogy velünk lesz minden nap, a világ végezetéig. Nem fog helyettünk újra meghalni, de ahogy mondta: velünk lesz minden nap a világ végezetéig. Tehát örök életet ígért híveinek. Ennél több nincs. E szavak nem életfelelősségünk átvállalását jelentik, tehát nem holmi „felelőtlenségi engedélyt” kapunk tőle, hanem őt magát, ha tudjuk és merjük megszólítani. Ne vállalja át bűneinket újra, hiszen a Golgotán már megtette. Lelkiismeretünket sem a hajdani, régi botlások gyötrik, hanem az újabbak, a folyamatosan elkövetett friss felelőtlenségek, indulatosságok, hitvány hazugságok, meg gőgösködések és hasonlók.

A rossz tanító és tanuló nem bízik sem hitében, sem lelki tudásában, mert azt sem tudja, hogy e kettő ugyanaz, ezért el- elbődül az udvaron, a tanteremben, szidja a társakat, s hozzá ócska és ráadásul unt vicceket ereget, mint aki a köztapasztalat ellenére azt képzeli, hogy nem irtja, hanem pártolja a vidámságot. Tanúskodik mellette, mert lám, a nehéz időkben is kitart a derű mellett. Hallotta ugyanis valahol, valamikor, hogy a derű nem tréfa, még kevésbé poénkodás, vagy röhögés, hanem boldogság. Annak az embernek a lélek-, vagy talán inkább tán szív-állapota, aki élete minden percében Isten örömét és közelségét igyekszik érezni és hirdetni, és semmi engedményt nem tesz a rossznak. A rossz tanító egyelőre nemigen képes erre, de mi? Mi vajon hol tartunk Krisztus követésében?

A föladat próbája, hogy tudunk-e boldogok lenni? Merünk-e örülni egy teremtmény társunknak? Hangyának, ködnek, napsütésnek? Akárki emberfiának? Talán ezt kell először kérdezni és végig gondolni?

Igen? Nem? Miért? A boldog akkor sem kámpicsorodik el, ha elveszti a pénztárcáját, kitöri a lábát, vagy amikor az evilági halál közelségét érzi.

                                                                                                                                    (2020)