Kezdőlap

Czakó Gábor emlékére - A kertész és a teve

Bocsánat. Bocsánatot kérek mindazoktól, akiket egy régebbi Beavatásban kishitűségemmel megbántottam mondván: zenénket elvesztettük. Kiszorította a zaj. A hangversenytermekből így, a táncos helyekről úgy. Oly szamár beszéd ez, mintha a gravitáció elvesztéséről elmélkednénk. Platón is figyelmeztetett (3. 734, Törvények, f.: Kövendi Dénes): „A régiek a lanttal kísért éneknek a nomos (törvény) nevet adták. Mondhatunk-e ennél többet a zene jelentőségéről?

Az ember akkor is zenében él, amikor nem tud róla. Van erről egy régi vicc:

Beethoven kertésze nyugdíjba ment, s a mester hatalmas aranyórát adott neki. Az illető szabadkozott, hogy ő ilyen drága emléktárgyat nem érdemel, de Beethoven rátukmálta, mondván, hogy rengeteget tanult tőle. Tőlem ám nem! – dünnyögte a kertész elmenet az V. Szimfónia nyitótaktusának dallamára.

*

Ezt az írást célszerű az emlegetett muzsikákat hallgatva olvasni.

*

A kertész öntudatlanul lubickolt a muzsika tengerében, akár a süket Beethoven. Hamvas Béla úgy fogalmazott, hogy a zene „hangóceán, nem akaratunkból keletkezik, hanem lángolva körülvesz.” Ez a mondat jutott eszembe egy kedves muzsikus rokonom gyógyulásakor. Történt, hogy megsérült az illető beszédközpontja. A szavak formátlanul és össze-vissza hagyták el a száját. Gyógyulása úgy kezdődött, hogy játszani próbált a lantján. Meglepően könnyen ment. Pöngette, pöngette, aztán ő is megdöbbent, amikor rájött, hogy el tudja énekelni régi dalait! A zene óceánja lassan föloldotta az agyvérzés rögeit.

A zene ősjelenség: „a káoszból kilépő rend első alakja; logosztalan, bizonyító eljárásra nincs szüksége” – mondja Hamvas. Tegyük hozzá, hogy a zenéhez hasonlóan a kinyilatkoztatás, a szerelem föllobbanása, a szobor és a költői kép sem bizonyít. Vagy megéljük, és akkor érvényes. Ha nem, akkor ítéletnapig okoskodhatunk.

Jézust virágvasárnapi bevonulásakor a jeruzsálemi emberek királyként ünnepelték. A farizeusok követelték, hogy Jézus tiltsa ezt meg nekik, mire ő ezt válaszolta: „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.” (Luk 19,40). A kövek üvöltése különös istentiszteleti zene, de a parasztok dudálásában, furulyázásában mindennapi. Figyeljék meg a dallam fölött kitartott hangot: úgy tartják, hogy ez a világ hangja. Már akkor is tudták, amikor a tudósok még nem is sejtették, hogy a világnak tényleg van alaphangja, mégpedig az a bizonyos 2,7 Kelvin fokos sugárzás, ami az Ősrobbanás óta zeng a mindenségben.

*

Most jól jön egy kis dudaszó, vagy Juhász Zoltán furulyázása, esetleg mindkettő!

*

Ennek akadnak messzi párhuzamai, például Tibetben, a vallási szertartások zenéjében. Láma Angarika Govinda írja A tibeti szakrális zene c. tanulmányában (Ford.: Faragó Gábor, Tradíció 2002.): „Ahogy az előénekes basszusa a kórus alapja, (…) úgy adják meg a négyméteres radongok a hangszeres zene alapját és kezdőpontját. – Érdekes, hogy Európa tetején, az Alpokban is használnak hasonló hangszereket. – Ezek mindig párosával szerepelnek, és fölváltva fújják őket úgy, hogy egyikük hangja a folyamatosság megtörése nélkül olvad bele a másikéba, a fokozatos emelkedés és visszasüllyedés hangóceánként hullámzó hatását keltve. (…) Az oboák magas hangú tremolója fölélénkíti, és dallammal telíti a mérhetetlen óceánt, amelynek alaphangja a mindent felölelő ÓM, az összes mantrikus hangzás őse. (…)

Mi botfülűek, akik semmit sem értünk a zenéhez, és nem ismerjük az értelmét azoknak a szertartásoknak, melyeken ezek a hangok szólnak, mi is lenyűgözve hallgatjuk őket. Pontosan tudjuk, hogy életbevágóan komoly dolog tanúi vagyunk.

*

Tibeti templomi zenét igen jó úgy hallgatni, hogy magát a szertartást is megnézzük filmen.

*

A római katolikus egyházban szent X. Pius pápa enciklikát adott ki 1903-ban „Előmozdítani az Úr háza ékességét”. Ebben úgy rendelkezett, hogy az egyházi zenének mindenekfölött szent cselekményeket, a liturgiát kell szolgálnia. Ennek érdekében az egyházi muzsikálásnak „szentnek kell lennie, vagyis ki kell zárni minden profánt, nemcsak önmagában, hanem előadásának módjában is.” A pápa elsősorban a korabeli színházi zene kizárására gondolt. Azóta behatolt a templomokba az annál százszor silányabb slágeripar. Állítólag az ifjúság kedvéért. Érdemes megjegyezni, hogy a szekularizáció hozta a szent és a profán, a könnyű- és a komolyzene szétválását. Európában ez a folyamat nagyjából kétszáz éve indult. Tibetben a kínai hódításig, a múlt század közepéig, nem létezett profán zene. Az enciklika szerint a templomban megszólaló zenének: „Valódi művészetnek kell lennie, mert ennélkül lehetetlen, hogy a hallgatóban azt a hatást hozza létre, melyet az egyház a hangok művészetének a liturgiában való alkalmazása által elérni akar.” Mérceként a gergorián éneket emelte ki és Palestrinát. „Egyúttal egyetemesnek is kell az egyházi zenének lenni abban az értelemben, hogy bár minden nemzetnek utat enged a maga külön zenei módjának érvényesítésére, ezt azonban úgy teszi, hogy az egyházi zene általános jellege uralkodó maradjon.” Selmeczi György zeneszerző szíves közlése szerint a gregorián zene hazánkban évszázadok során pentaton jelleget öltött.

*

Gregorián kórust hallgatni csoda, hát még benne énekelni!

*

A zenénél semelyik művészet sem könnyebb: nem márványból készül, hanem megfoghatatlan hangokból, melyek beláthatatlan mélységekbe és magasságokba emelkednek. Ezért írja Hamvas hogy „a zene a megdicsőülés és a léhaság művészete.” A Magyar Hüperionban olvassuk tőle, hogy a „zene a nép morálja.” Bizony, ha belehallgatunk Mozart korabeli bálok muzsikájába, vagy a csűrdöngölőkbe, aztán a mai extravagáns koncertekbe, a diszkókba, a templomi pöngetésekbe, az autórádiók zajába és összevetjük a két korszak válási, bűnözési és egyéb bomlási adatait, akkor meglepő párhuzamokat találunk a zenék és a közerkölcsök között. Még egy mondat Hamvastól: „a zenében tanuljuk meg, miképpen kell együtt élni.” Harmóniában vagy viszályban.

Ne ijedjünk meg a muzsika mai állapotától. A zene semmivel sem betegebb a természetnél, a személynél, a családnál, az energiaellátásnál, a demokráciánál, vagyis korunknál. Ámde a megváltás megtörtént. Az emberiség élni akar, s meg fogja találni a módját, hogy miként hívja segítségül a zenét.

Szörényi László irodalomtudósunk egyik kedves szólása: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte. Az emberiség azonban csak nem akart megjavulni, mire az Úr elküldte Mozartot is.”

*

Van egy csodálatos mongol-német dokumentum-játékfilm. Címe: Pityergő teve. Arról szól, hogy a mongol pusztában, egy három jurtából álló családi tanyán, megellik egy teve. Kicsinyét nem gondozza, nem szoptatja. A korszerű szingli jut eszünkbe róla. Gazdái mindent megpróbálnak, lekötözik, a borját melléje taszigálják, de az anyateve elrugdossa. Elmennek a láma szertartására, az sem segít. Az öregek kisütik, hogy ebben a helyzetben a hegedű az egyetlen megoldás. Két kis unokájukat elszalajtják a városba. Az út vagy kétnapi tevegelést jelent a sivatagban. A város maga terebélyes jurta tábor, a közepén lepukkant panelházzal, ez az iskola. Itt tanít a hegedűtanár. A gyerekek előadják neki a gondjukat, a hegedűs azt mondja, hogy nem ér rá, de az ügy olyannyira fontos, hogy szakít rá időt. S valóban pár nap múlva egy motorbiciklin meg is érkezik. Az anyatevét lekötik, a borjat melléje állítják. A fiatal gazdaasszony simogatja a tevét, énekel. Mintha mongolul énekelne egy magyar népdalt. A hegedűs pedig játszik a földre állított, kéthúrú, cselló alakú hangszerén. A tevetehén hallgatja, s nagy szemét lassan elöntik a könnyek. Borját tőgyéhez engedi, s ettől kezdve boldogan élnek.

Föltétlenül kell időnként némi mongol népzenét hallgatnunk! Vagy magyart?

*

Mit lehet hozzátenni a tevetehén könnyeihez?

 

                                                                                                                     (2006)

2026-11-16

© Gelidan