Kezdőlap

Szeretünk játszani, és szeretjük nézni a játszásra szakosodott társaink mutatványait is. Olyannyira, hogy a világ teli van óriás-stadionokkal. Hogy csak egy példát mondjak, a brazíliai Maracana stadionban az 1950-es foci VB döntőt 46 ember híján kétszázezren  látták. Az emberjátékok némelyike látszólag hasonlít az állatok hancúrozásához. Ezért-e, vagy más okokból manapság némely tudósok próbálják elmosni az állat és az ember közti határt azzal, hogy előbbiek bizonyos szokásait, tanult megnyilvánulásait, például játékait, egyszerű eszközök, botok, kövek használatát „kultúrának” igyekeznek minősíteni, de hazudnak.

Mi ugyanis nem az állatokkal, hanem az éggel, vagy az alvilággal áll(hat)unk kapcsolatban.

A különbség áthidalhatatlan. Az állatok játéka merőben testi, mivel szellemi, alacsonyabban fogalmazva: átvitt értelme nincs. Erősödnek, ügyesednek, szóval darwinizmust gyakorolnak. Továbbá az adott perc ingerei hívják életre játszadozásukat, míg a miéink az időt is magukba építik. Leginkább emlékek alakjában, hiszen holnap, vagy évek múlva is folytathatjuk régi barátunkkal a bohóckodást vagy a sakkpartit – ott, ahol abbahagytuk. Nincs állat, amely a tegnapot a holnaptól meg tudná különböztetni. Továbbá játékaink vallásunkat, egész kultúránkat, világszemléletünket megjelenítik. Vajon melyik állatnak van vallása?

Jó észben tartani, hogy az emberek idős korukban sem hagynak föl játékszenvedélyeikkel. Sőt!

Az emberi játék mindenkor a világ leképezése volt, beilleszkedés a Létbe.

Kétféle ősjátékot ismerünk. Az egyik a családdal kapcsolatos: általa a gyermek belép szülei életébe: „segít” nekik halászni, vadászni, szántani, főzni, mulatni, imádkozni, kistestvért gondozni, öltöztetni, nevelni. Mégpedig olyanképpen, hogy a maga nagyságrendjében elvégzi az ő munkájukat. – írja Moskovszky Éva játéktudós. Sőt, kicsi korától ténylegesen is részt vesz benne: szedi a gyümölcsöt, a gombát, vezeti a barázdában az ökröket, disznóvágáshoz, lekvár főzéshez hordja a tüzelőt, táncol a lagziban, részt vesz az istentiszteleten.

Egyszer Decsen nyaraltunk édesanyámnál, amikor megjött a téli tüzelő. Három és fél éves Anna lányom azonnal beállt közénk a homokozó vödrével, és hordta a szenet, amíg nem végeztünk.

A „segít” szó fölidézi a mágikus hiedelmekre emlékező ősi képzeteket, és átvezet a világmegismerő, metafizikai játékokhoz. A gyermek nem csupán kézzelfoghatóan támogatja a fölnőtteket, hanem lelki segítséget is nyújt nekik. Van miből! Moskovszky szerint a gyermekek öt-hat éves korukig korlátlannak érzik teljesítőképességüket. Mondhatjuk így is: varázshatalmukat.

Ez az ősjáték fajta még távolabb áll az állatokétól. Moskovszky Éva Sors és játék című remek kis könyvéből tudjuk, hogy a legrégebbi időkbe és Eurázsia tágas tereibe nyúlik vissza az ugróiskola, a kockadobás és a táblajátékok eredete. Azt írja, hogy A régi germánok szerint maga Odin főisten találta föl a dobókockát. Sahagún, a tudós szerzetes, az indiánok nagy barátja és kultúrájuk átmentője az 1600-as években leírta Új-Spanyolország dolgainak általános története c. hatalmas művében, hogy az indiánok is ismerték e játékokat. A régi ember ún. játékaival világszerte az isteneket faggatta, a tényleges jövőt kutatta, azaz behatolt a túlvilágba.

Az ősjátékok lényegileg nem változtak a kezdetektől a XIX. század második feléig, amikor megjelentek a sportok, melyek a maguk módján lassan, de biztosan leképezték Gazdaságkor rendszerét és a játszást átvitték a szórakoztatóiparba. Ugyanakkor a római cirkuszi játékokat is fölidézik. A versenyjárművek fejlődtek, a befektetők, a kocsihajtók, a közönség lelke és indítékai aligha. Sőt!

A XX. század óriási emberkísérletei, a nemzeti- és a nemzetközi szocializmusok államosították a gyermeknevelést, és a gyermekek – s a jövendő fölnőttek – életének súlypontját maguknak követelték. Titkos testvérük, a liberalizmus azt állította, hogy ilyen súlypont nincs is, legyünk szabadok Istentől, hazától, szülőtől, maradjon a gyermek neveletlen, értékmentes, majd a Piac teleírja lelkét azzal, amivel kell. A fasizmus lényege is ugyanez, csak ott a személytelen Piac helyett a szószéken szónokló Vezér irkál a lelkekbe. Az eredmény mindhárom esetben ugyanaz: a gyermek, s a belőle serdült fölnőtt nemigen lesz az örök értékek birtokosa, sőt, a mulandóké sem. Egyszerűen nem ismeri meg őket, mert eltagadják előle a valóságot, s hitvány, gonoszul kitervelt pótlékot nyomnak beléje.

A létre tanító ugróiskolát, a táblajátékokat, a kockát kiszorították a szórakoztatás – értsd: szétszórás – művilágának műszörnyei. Mellettük a gyermek sem az emberi, sem az isteni világot nem ismeri meg. Molnár Géza írja, hogy „élj a mának, a pillanatnak, élj virtuális valóságban, ahol az lehetsz, ami lenni akarsz, és ahonnan kizárhatod azokat, akik figyelmeztethetnek.” Csoda-e, hogy és a világot vén serdületlenek árasztották el? Kopaszodó, őszülő óvodások csüggenek rajz-rémfilmeken, öltöznek kamasznak és nem létező valamik nem létező ügyein aggódnak. Ha legalább a kertben bújócskáznának, vagy kardoznának! A közélettől, a kultúrától húzódoznak – nem értik. Testi szükségleteik kényelméért ágyasságban élnek, de Jobb is, hogy családtalanok. Hogyan is osztozhatnának játékaikon a gyermekeikkel, hogyan is nézhetnének a szemükbe, a jövő szemébe?

Az ember szellemi lény, ha akarja, ha nem, ha tud róla, ha nem. Ha kivakul és kibutul szellemi helyzetéből, nem az állatok ösztönkörébe hull vissza, hanem sokkal mélyebbre kerül. Már itt, a földi életében az alvilágba, a szellemlények aljadéka, a démonok közé.

Tessék körülnézni.

357. Beavatás (2013)