Kezdőlap

Kétségtelen tény, hogy az 1956-os magyarországi egyelőre az utolsó. Fél évszázad óta meg vannak elégedve életükkel és létükkel a népek. Szabadságharcok zajlanak itt-ott, az ún. harmadik világban, de a forradalmak elzúgtak. A különbség köztük egyszerű. A szabadságharc külső elnyomás elleni lázadás, a forradalom heves, olykor erőszakot sem nélkülöző benső, társadalmi átalakulás. Néha vértelen, mint 1848. március 15. A kettő – 56-ban is ez történt – egybe is eshet. Formája szerint mindkettőben fölkel a nép, ha kell, fegyvert ragad és életét is kockára teszi az eszméért. A szabadságharc eszméje a külső szabadság megteremtése, célja is külső: az idegen iga lerázása. A forradalom eszméje benső. Egyfelől kritikai: az élet – a külső társadalmi berendezkedés – rossz úgy, ahogy van. Ötvenhatban a magyarokban egy szempillantás alatt megvilágosodott, hogy a szocializmusnak nevezett őrület „egyetlen ponton sem találkozik a Valósággal” (Hamvas Béla): szemétre vele. Sok olyan embernek a szívében fölragyogott az igazság, akik pár nap múlva árulók lettek. „Nem vagyunk elvtársak!” kiabálta a nép Nagy Imrének október 23-án éjszaka, a Kossuth téren. Akkor mik vagyunk? Ez a másfelől. Ez a forradalom ethoszának lényege: egy kívül-belül új és jobb élet álma.

A forradalom gazdaságkori találmány: az ipari forradalmakkal és a kísérleti tudománnyal együtt alakult ki a kísérleti társadalom ideológiája a fölvilágosodás elképzeléseiből. Ezért a forradalmak mind ideológiai alapon törtek ki. Különféle próféták eszméit próbálták meg végrehajtani a lakosságon, amelyet a hatalom megragadásához eszközül használtak. Az ideológia lényegében hatalomtechnikai módszer. Politikai marketing. Törli a célszemélyek valóságképét, és egy másikat ültet a helyébe: az ideológusok által kitalált „új és jobb világ álmát.”

Jól jegyezzük meg: a polgári-liberális forradalmak saját ideológiájuk sikerét alattomosan az előző, vallási korszak által fölhalmozott erényekre: az igazságosságra, az önzetlenségre, a bátorságra, sőt vitézségre; egyáltalán arra, az általuk tagadott alapállásra építették, hogy az eszme – idea, hit – fontosabb az anyagi értékeknél. Olyannyira, hogy az életet és érdemes föláldozni értük.

1956 számos tekintetben kivétel volt: tervezők nem álltak mögötte, ideológia nélkül robbant ki. Az egyetemi ifjúság 14 pontja és a hasonló követelések alapvető emberi és nemzeti jogokat hangoztattak, amelyek természetesen elegendők voltak a forradalmi ethosz megteremtéséhez. Később, még a vereség után is fejlődött a magyar modellnek (Rőczey János) nevezett elképzelés. Az 56-os nemzedék ugyanis még birtokában volt az „ősi erénynek”, továbbá a saját bőrén szerzett tapasztalatok birtokában tudta, hogy az egyaránt ateista kapitalizmus és a szocializmus ugyanannak a rossznak a két oldala. A független Magyarországon olyan többpárti, keresztény – tehát benső szabadságon alapuló! – közbirtokossági rendet akartak, amelyben a munkások és alkalmazottak közösségben gyakorolják a tulajdonosi jogokat munkahelyükön. Nem csoda, hogy erről sem a multik, sem a kommunisták, de az ún. polgári demokráciák sem akartak hallani. A magyar modellhez közeledett később a lengyel Szolidaritás Mozgalom is. A döntően és mélyen keresztény szellemű Szolidaritás nem jutott túl a forradalom küszöbén. Azt viszont elérte, hogy az említettek közös ellenségüknek tekintsék. A maguk szemszögéből nézve joggal.

Gazdaságkor lényege a mefisztói alku: a szellemi javak és törekvések elárulása anyagi érdekből. Aki ebben él, az a konzumidióta, a barbi, a „mell nélküli ember” (Francis Fukuyama). Számára nincsenek közösségek, az érdeknél magasabb eszmék: önzetlenség, szeretet, hit. Semmiféle idea, amiért nemhogy az életét, a jólétét kockára tenné. Csak siker van, bármi áron. Amikor zúgolódik, mindig a rendszer keretein belül morog. Ha sztrájkol, vagy polgári engedetlenkedik, akkor nem üdvöt, hanem több mézet szeretne a vajas kenyerére. A sokat emlegetett ’68-as diákmegmozdulások követelései is szigorúan ezen a körön belül maradtak. A hatalom tanult az esetből: olyan egyetemi képzést alakított ki, immár nálunk is (bolognai modell, kredit-rendszer) amely csírájában fojtja el a diákközösségek kialakulásának lehetőségét. Az élősdi liberalizmus fölemésztette a vallási korszakból örökölt magasrendű értékeket, (Fukuyama) amelyekre egyébként a saját forradalmait építette.

A forradalom útja tehát elvileg sem járható. Gazdaságkornak – úgy látszik! – sikerült megölnie az emberek lelkét. A történelem véget ért, legalábbis a fogyasztói demokráciákban (F. Fukuyama). Társadalmi változásokra nincs szükség, a lakosság többé nem kíván egyebet anyagi gyarapodásánál. Egyre silányabb igényeinek egyre magasabb szinten való kielégítését (Buji Ferenc).

Tényleg nem lesz többé forradalom?

Nem, egészen addig nem, amíg a barbi rá nem döbben arra, hogy ő ember. Nem holmi termelő-fogyasztó hangya, sorsából kiszórakoztatott gépezet. Ha pedig ember, akkor Isten képmása, a Teremtés gazdája, akinek meg kell védenie a Földet, társait, önmagát, föl kell szabadulnia az absztrakt haszon rabszolgaságából. Ha pedig ember, akkor megváltott ember! Tehát rájön majd, hogy életének útja az Igazság; innen nézve észre fogja venni, hogy körülötte minden külső szabadság, demokrácia, jog, béke, fejlődés, művészet, kultúra aljas hazugság.

Az utolsó forradalom nem új rendszert fog kifundálni, hanem helyre fogja állítani a Rendet.

                                                                                                                             (2006)