Kezdőlap

Húsvéti készületünket Péter Nagypéntek hajnali árulásánál, és Jézus különös, gyöngéd és tökéletes válaszánál hagytuk el: „Az Úr erre megfordult és rátekintett Péterre.” (Luk 22,61) Tegyük a kezünket a szívünkre, így viselkedtünk volna az Úr helyében? Bizonyára haragudtunk volna a nagyszájúra, aki nemrég még ezt mondta: „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia. " Mire Jézus: "Boldog vagy Simon, János fia!  Nem test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.” (Mt 16,16,-17) Szóba állt vele a Mennyei Atya, kinyilatkozatott neki, most meg áruló lett.

Méltatnánk akár egy megvető pillantásra?

Péter följutott ugyan a tanítványság hetedik lépcsőjére, mindent odahagyott, hogy újjászülessék. Hanem a cél előtt lepottyanni készült. Vajon melyikünk nem hasalt el – meglehet jóval korábban? A benső út teljesen személyes. Mester nélkül járhatatlan, mert lelkünkben olyan iszonyatos titkokkal találkozhatunk, mint Péter: gyávasággal, árulással, hazugsággal. „Mint ahogy a villám napkeleten támad, és napnyugatig látszik, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is.” (Mt 24,27) Ilyen az Ő szótlan, szabaddá tévő tekintete, mely képessé tesz az Igazság befogadására. Így járta át Mesterének pillantása Péter lényét a talpától a lelke csücskéig.

A látás a szellemi megismerés érzékszerve. Nyelvédesanyánk tisztán látja ezt: ’lényeglátó’, ’átlát rajta’, ’látnok’, ’látomás’, ’látó ember’, csalóka ’látszat’. A legmélyebb látáshoz nem kell szem, ezért volt vak Teiresziasz, ezért visel szemkötőt Iustita. Az igazi látók ritkán járnak moziba…

Péter belátta, hogy ő bizony most nem Kőszikla.

Nézzük meg alaposan az eseményeket! Péter három tagadása az udvaron történt, ahol a szolgák és a kíváncsiak a tűz körül fűtőztek. Ezenközben „Az emberek, akik őrizték – mármint Jézust –, csúfot űztek belőle és bántalmazták. Szemét bekötötték, (arcul ütötték) és így gúnyolták: "Találd el, ki ütött meg?" Aztán mindenféle szidalommal illették.” (Luk 22,63-65) Pirkadatkor, tehát ama bizonyos kakaskukorékolás tájékán kezdődött a főbenjáró ügy tárgyalása. Péter magától észre se vette, hogy fogadalma ellenére már harmadszor árulta el az Urat. Jézus folyamatos kínzatása, megaláztatása közben, bekötött szemmel is jobban ügyelt Péterre, mint a tanítvány saját magára!

A Pásztor a hajunk szálát is számon tartja és az elveszettnek látszó, sőt, az elbitangolt bárányt is megkeresi. Emlékszünk, amikor Péter a csodálatos halfogás után nem akart tanítvány lenni: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” (Luk 5,8) Jézus mégis bevette a csapatba. Nem tette ki a szűrét, amikor vízen járásból megbukott, sőt, akkor sem, amikor ezt kellett a fejéhez vágni: „Takarodj előlem, Sátán! Terhemre vagy, mert emberi módon, s nem Isten tervei szerint gondolkodol.” (Mt 16,23) Sátánnak nevezte, sőt megállapította, hogy nem tanult semmit, mégsem hagyta veszni. „Senkit sem vesztettem el azok közül, akiket nekem adtál.” Mondta az Utolsó Vacsorán. (Jn 18,9)

Ott, a főpap házának udvarán mindössze ránézett. Lukács semmilyen jelzővel nem minősíti az Úr pillantását. Vajon kiben van ennyi türelem és megértés?

A Megváltó és kora, s minden idők viszonyát mélyebben értjük, ha belegondolunk a Keresztelő Szent János által használt különös Isten-meghatározásba: „Én a pusztába kiáltónak a szava vagyok.” (Jn 1,23) A Pusztába Kiáltó az Úr, az Üdvözítő, a puszta pedig Izrael lelke. Péter lelke, a mi lelkünk! Az övéi lelke, akik „nem fogadták be”. A puszta a pusztulás helye! Izrael lelki pusztaságának koronatanúja Kajafás főpap, aki megkérdezte Jézustól: „Te vagy-e a Messiás?” Az igenlő válaszra a jóslatok betejesedése és a megszámlálhatatlan csoda ismeretében ujjongani kellett volna, ám ő inkább hóhérkézre adta a Megváltót. Volt egy elképzelése, abból nem engedett: „Ti nem értetek semmit.  Nem látjátok át: jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem, hogy az egész nép elpusztuljon.” (Jn 11,50) A főpap hazafi volt reálpolitikus és istentagadó. Nem hitte el, hogyha a nép megtérne Jézushoz, akkor a Messiás a maga eszközeivel meg is tudná védeni.

Péter főpapi hatalommal nem rendelkezett, ateista sem volt, de háromszoros tagadása Kajafás mellé sorolta, a puszta-lelkűek közé.

A Mester azonban nem ítélte el. Pillantásával jelezte, hogy lebukott, de azt is, hogy fölállhat. Péter pedig „Kiment és keserves sírásra fakadt.” (Luk 22,62) Rádöbbent, hogy semmi sem igaz, amit eddig önmagáról gondolt. Ezen az éjszakán kezdődött újjászületése.

Ha végiggondoljuk a tanítványságot, a Mestert kell, kérjük, hogy pillantásával vezessen bennünket a bűnbánat tüzébe, ahol leég rólunk a látszatok, a gyávaság, az önigazolások minden hazugsága. Ekkor értjük meg az Igazságot, és talán meg is éljük: „…én Atyámban vagyok, ti pedig énbennem és én tibennetek.” (Jn 14,20)

353. Beavatás (2011)