Kezdőlap

„Uram Jézus Krisztus, Istennek fia, irgalmazz nekem bűnösnek!”

Görög-katolikus testvértől tanultam ezt az imát. Aki magyarázta, úgy oktatott, hogy a lélegzetvétel ritmusára kell mondani. Amikor már teljesen ösztönössé válik, akkor át lehet térni a szívritmusra való imádkozásra. Ha ez is hibátlan, akkor már nem is kell mondani a szöveget, mert a szívünk kezd el imádkozni.

Ha még keletebbre megyünk, akkor indiai szóval azt mondhatjuk rá, hogy mantra. Szemlélődési pont, amelyben a létezés teljessége tárul föl. Az Úr Jézus, a Mindenható, a Szentháromságos Egyisten, az Ítélő, a Kegyelmes, az Irgalmas, a Szerető, a Megbocsátó, és én, a bűnös – vele szemben? Benne?

A Jézus ima a még közös egyházban keletkezett, de külön tanulás nélkül is ismeri minden szemlélődő ember: nem lehet nélküle létezni. A középkori pokoljárók mind gyakorolták.

Akik jártasak benne, úgy tartják, hogy valójában az Evangélium összefoglalása, akár a Miatyánk.

*

Uram! Amikor ezt a szót igazán kimondjuk, akkor elismerjük azt, hogy hiába képzeljük magunkat a teremtett világ csúcsragadozójának, mégis megvalljuk, hogy van urunk.

Ez az uram nem a monsieur, a mister, vagy a signore, amely cím a polgári világban akármelyik pernahajdernek kijár, akivel a villamoson összetipródunk. Ez az úr az árpádi szent királyok korába ragad minket, amikor azt mondtuk, hogy István úr, Salamon úr, László úr. A királynak a címe volt az úr, birtoka az ur(u)szág. Az uruszág, vagyis az ország természetesen Isten tulajdona, és ő is az úr címet viselte, miként számos helynevünkben oly szépen megőrződött: Murakeresztúr, Balatonkeresztúr, Rákoskeresztúr, stb. A szent királyok azért lettek szentek, mert Magyarországot Isten országává igyekeztek tenni, melynek királynéja a Boldogságos Szűz.

Keresztúr! Milyen tökéletes tömörségű fogalom. Aki nem tudja, az is rájöhet magától, hogy a kereszt a Mindenség jele; a lehetséges dimenziók, irányok és erővonalak metszéspontja, a feszültségek összefutása, kirobbanása és szétsugárzása, a kiterjedés nélküli pont, amely minden mennyiség és minőség lehetőségét magába foglalja, akár az Ősrobbanás előtti hely és pillanat, amit csak jobb híján nevezhetünk így, mert leírására a költők és a tudósok nyelve egyaránt alkalmatlan.

A keresztet körként is ábrázolják ősidők óta, mivel a kör négyszögletes, a négyesség=teljesség pedig kerek. Tudjuk ezt a kerek világot jelentő égtájak, az elemek, az évszakok stb. számából. Közismert jel a svasztika, a forgókereszt, de a keresztény művészetnek is egyik alapszimbóluma a körbe írt kereszt.

*

„Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: "Legyen világosság", és világos lett.” A Teremtés Könyvének első soraiból elénk táruló képek érzékeltetik az önmagukban vett fizikai dimenziók kopárságát. A keletkező világ rögtön a kereszt alakját veszi föl, már van benne ég és föld, vagyis fönt és lent, a vízszintes kiterjedés is megjelenik a puszta föld és a vizek alakjában, és a középpont: Isten lelke. A világkereszt tehát nem mértani fogalom, vagy elvont jelkép, hanem a mindenség tényleges szerkezete, amelynek megértéséhez a materialista, merőben észelvű természetrajzi kutakodás és okoskodás ahelyett, hogy közelebb vinne, inkább eltávolít. Isten lelke nélkül az anyag puszta volna, kietlen és üres, és a sötétség gyomra emésztené. A téridő négy természeti dimenziójának bele kell ágyazódnia az ötödikbe, a szellem magasabb terébe. A teremtő szó, a szellem fénye átvilágítja a sötét anyagot, midőn megalkotja a Világ Világosságát. Ez a teljes világkereszt, és ennek ura Jézus Krisztus. János evangéliuma írja: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. (Jn 1,1-3) és: „(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít.” (Jn 1,9.) Jézus a teremtő Ige, a Világ Világossága, a világkereszt középpontja – a kezdetek kezdetétől fogva, ő az anyagi világ értelme; Isten a teremtést általa műveli. A teremtett világ nem pőre anyagi jelenség, hanem – többek közt – a sötétség és a világosság metszéspontja. Se a sötétség, se a világosság nincs kapcsolatban azzal a jelenséggel, amit a tudomány fotonnak nevez.

Károli Gáspár szép fordításában így tanít az Úr: „A testnek lámpása a szem: ha azért a te szemed őszinte, a te egész tested is világos lesz; ha pedig a te szemed gonosz, akkor a tested is sötét. Meglásd azért, hogy a világosság, amely benned van, sötétség ne legyen” (Luk 11,34-35.) A világosság lelkünk benső fénye. Ha bűneinktől megtörik ez a fény, ha elhamvad, akkor elsötétülünk. A bűn rémsége az, hogy a többiek, a bennünk bízók számára homályosodunk el; botladozni fognak a nyomunkban.

Amikor Jézus azt parancsolja, hogy vegyük föl keresztünket, és úgy kövessük, nem csupán a sorsunk elfogadására biztat, hanem a teremtett világot, a nekünk teremtett világot, amelynek a szerkezete a kereszt, azt is el kell fogadnunk, s azt is föl kell emelnünk őhozzá.

*

A teremtés nem ért véget azon a bizonyos hat napon; a megváltásban új fordulatot vett. Jézus Krisztus a teremtő Ige, a Világ Világossága, helyzetét nem tartja meg féltékeny istenként önmagának, hanem „minden embert megvilágosít.”

Megvilágosításunk az Úr Jézus földi élete, mely megmutatja valamennyiőnknek, hogy miként lehet, kell és érdemes élni; ő az út, az élet és az igazság. Jézus barátaivá, testvéreivé, Isten valóságos gyermekeivé fogadott bennünket sorsával, ami az Evangéliumban olvasható. A kereszt jelébe halálával és föltámadásával még mélyebb és gazdagabb értelmet sűrített; a saját sorsában összekötötte az emberi lét legmélyebb, legszörnyűbb, legfájdalmasabb, legkiszolgáltatottabb pontjait a föltámadás mindent fölülmúló dicsőségével. Tette ezt a szó fizikai, biológiai, szociális, köznapian: tapintható, s ugyanakkor szellemi értelmében. Egyszer s mindenkorra összekapcsolta az eget és a földet, Istent és embert. Nem általában, hanem egyenként, külön-külön, személy szerint valamennyiünket, mert nincsen közöttünk senki, akinek szenvedését a Kereszt Ura ne vette volna magára.

A Krisztus keresztje az új teremtés, a benne való újjászületés jele, ami azt jelenti, hogy osztozik velünk összes életnehézségünkben, ugyanakkor meghív bennünket a föltámadás dicsőségébe, megnyitja a bennünk rejtőző országát: megvilágosít, hogy megláthassuk, és már itt a földön isteni életet élhessünk szeretetben és a nyolc boldogságban. A keresztnek a legközepébe hív meg bennünket, ami ő maga: testi nyelvünkkel is ízlelhető valósága az Oltáriszentség.

Amikor hív, hogy vegyük föl keresztünket és kövessük őt, és ismételten arra figyelmeztet, hogy legyünk éberek, akkor a Valóság szívvel és lélekkel bekapcsolódott tagjának szeretne tudni bennünket.

Miért a szüntelen bátorítás, hogy ne féljünk?

Kitől félünk?

Istentől, a Valóságtól – mondhatjuk így is, úgy is. A Hazugság atyja ugyanis nem alszik: kényelmes valótlanságokkal kápráztat bennünket. Legkivált sóvársággal, hatalommal, szórakozással. Ő a nagy diabolosz, vagyis a szétszóró. Nem is kér egyebet, csak szórakozottságot, szétszórtságot. Utána magától jön a szeretetlenség, a békétlenség, a mohóság, az erőszakosság, az igazságtalanság. A Másik a Valótlanság. Csábításának lényege, hogy a Valóságot Valótlanságra cseréljük.

*

A Jézus Krisztus szó szerint azt jelenti, hogy Jézus a Megváltó. Máté evangéliumának 16. fejezetében arról esik szó, hogy miként vélekednek az emberek Jézusról. Némelyek Illésnek vélik, mások Keresztelőnek, ismét mások Jeremiásnak. Az apostoloktól megkérdezi Jézus: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.” (Mt 16. 15-17.)

Uram Jézus Krisztus: az utolsónak megtérő tanítvány, Tamás apostol mondja: Én Uram, én Istenem. Uram: elismerjük, még pontosabban: fölismerjük Jézus Megváltói mivoltát.

Ő Istennek a fia. Azé az egyetlen istené, aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte.

Az Evangélium alapvető üzenete, hogy a megváltás megtörtént.

*

Irgalmazz nekem bűnösnek!

Ebben a könyörgő sóhajban fölrobban a lélek, és az Úr lába elé veti magát. Nem keres mentséget, s ha bármi kínálkozna, azt elveti. Nem tulajdonít magának semmi érdemet, jótettet, erényt. Föltétel nélkül bűnösnek nyilvánítja magát: belátja, hogy vétkei rontották le a földi létet és a saját életét. Azok az okai a világválságnak, a betegségeinek, életcsődjének, reményvesztésének, mert bűneivel – akarva, vagy akaratlan? – a gonoszhoz szegődött.

Nem árt megismételni: a bűn átállás a Másik oldalára.

Ezt ma már nem tudjuk egész pontosan, holott a legfontosabb ismeretünk kellene, hogy legyen – éppen ma, a mefisztói alku korában. Fölmerül-e bennünk a gyanú olykor, hogy hátha mi is megkötöttük ezt a bizonyos egyezséget? S ha igen, megrendülünk-e szívünk gyökeréig, s tartunk-e bűnbánatot? Vagy elhessentjük? Végtére is szorgalmasan járunk templomba, dobunk a perselybe rendesen, nyakláncunkon keresztet viselünk, jó ügyeket támogatunk, húsvétkor és karácsonykor természetesen részt veszünk a nagyüzemi gyóntatáson. Sőt, a plébános urat „per tu” szólítjuk, és meghívogatjuk ebédre. Jó ez, persze, hogyne volna rendes dolog, de olykor éppen vallásgyakorlásunk kitaposott menete téríti el figyelmünket attól, hogy lelkünk mélye mennyire takarítatlan disznóól!  

Jézus szerette és kereste a bűnösöket, hiszen „azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.” Amikor bevonult Jerikóba (Lk 19, 2-9) „Volt ott egy Zakeus nevű gazdag ember, a vámosok feje. Szívesen látta volna Jézust szemtől-szembe, de a tömeg miatt nem láthatta, mert alacsony termetű volt. Előre futott tehát és fölmászott egy vad fügefára, hogy láthassa, mert arra kellett elmennie. Mikor Jézus odaért, föltekintett és így szólt: "Zakeus, szállj le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom." Észrevesszük a leheletfinom, bizalmas kis csodát? Csak ketten tudnak róla: Jézus és a vámos. Jézus ismeri Zakeus nevét, mert ő a jó pásztor, aki szívén viseli valamennyiünk sorsát, még a haja szálát is számon tartja. Zakeust az Úr figyelmessége a szíve mélyéig megrendítette. Leszállt a fügefáról és „boldogan fogadta” Őt.

„Mindazok, akik ezt látták, zúgolódni kezdtek, hogy bűnös embernél száll meg.” Bizony, helyesen ítéltek, mert Zakeus valóban bűnös ember volt, és a történet elején egy közönséges leselkedő. Hanem abban a pillanatban, amikor az Úr a nevén szólította őt, és bejelentette, hogy az ő otthonába kívánkozik, a gazság, amiben oly sikeresen érvényesült, s ami természetes élettere, otthona volt, „hiszen mindenki a piacról él,” „ha én nem tenném, csinálná más, aki még enyvesebb kezű volna,” hirtelen fölrémlett – vegyük szó szerint! – előtte teljes iszonyatosságában. A bűnre nem mentség, hogy lám, „nem dőlt össze a világ,” hogy „más is megtette,” – Zakeus bizonyára el tudta volna sorolni a zúgolódók vétkeit. Helyette inkább sírva fakadt az Úr Krisztus közelségének örömétől, és bűneinek rettenetétől, attól, hogy kinek a szövetségében, hogyan is élt ő eddig. Lehetetlen, hogy ez továbbra is így menjen! Az Urat nem lehet disznóólban fogadni. „…odaállt az Úr elé és így szólt: "Nézd, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, s ha valakit megcsaltam valamivel, négyannyit adok helyette.” Jézus erre kijelentette: "Ma üdvösség köszöntött e házra, mert ő is Ábrahám fia.”

Mindannyian Ábrahám fiainak, az Atya barátja ivadékainak mondhatjuk magunkat, ámde megváltással megnyílt új teremtésben többre jutottunk: az Úr barátai lettünk személy szerint, sőt: ahogy Jézus mondta (Jn 14, 20) „én Atyámban vagyok, ti pedig énbennem és én tibennetek” – vagyis egyek vagyunk vele. Vagy csak lehetünk? Lehetnénk?

A mefisztói alku azt jelenti, hogy az Antikrisztus évszázadaiban élünk, amikor az emberiség jelentős része műszaki-tudományos-gazdasági haladása fejében lemondott üdvösségéről. A kérdés természetesen személyes: megkötöttem-e én a mefisztói alkut? Uram Jézus Krisztus utáni vágyamról lemondtam-e ilyen-olyan érdekeimért? Nyiltan kimondva: átálltam-e a gonoszhoz? Volt-e erőm, hogy a kegyelem örök áramába kapaszkodva kilépjek ebből a pokoli szövetségből? S ha igen, meddig tudtam tartani szabadságomat? Visszaestem-e a sátáni kötelékbe?

Hogyan állok most, az Úr színe előtt?

A mefisztói szövetség az egész emberiséget a vesztébe sodorja. Erről mindenki tud. A gazdasági növekedés őrülete a bolygó javainak elemésztéséhez vezet, az emberiség, és a természet pusztulásához. De ennél többről van szó: üdvösségünkről: „Mondom nektek, barátaimnak: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de aztán semmi egyebet sem tudnak tenni. Megmondom én nektek, kitől féljetek: Attól féljetek, aki miután elvette az életet, elég hatalmas ahhoz, hogy a pokolba taszítson. Igenis, mondom nektek: Tőle féljetek!” – figyelmeztet a Mester Lukácsnál (12, 4-5).

A gazdaságrák orvoslására nincsen rendszeren belüli orvosság, csakis a megtérés. A megtérés útja pedig a bűnbánaton és a jóvátételen keresztül vezet, ahogy Zakeustól tanultuk.

A pokol tornácán tipródunk, az utolsó pillanatot kell kihasználnunk, hogy az Úr lábához vessük magunkat: „Atyám vétkeztem ellened és az ég ellen.” És a föld ellen, a többi lény ellen. Egyetlen orvosság van: teljes szívvel és lélekkel, szívdobbanással sóhajtani: Uram Jézus Krisztus, istennek fia, irgalmazz nekem bűnösnek!

Jézus Krisztus Zakeusnak és mindannyiunknak nyújtott jobbja a mennytől egészen mihozzánk ér. (Rendíthetetlenül hiszi már, hogy Jézus) Az Ő kezében a van a bűnök megbocsátásának a hatalma. Ő a kapu, melyen át beléphetünk az új teremtésbe; újjászülethetünk Isten országában. Irgalmas kapu Ő, gyógyító kapu, íre, gyógyszere Ő minden sebünknek, még annak is, amit tévedésből ékességünknek, erényünknek tartunk.

A legalattomosabb bűnök ártatlan szokásként, vagy éppen erényként lappanganak bennünk.

*

A Jézus-ima sóhaja alázatos és boldog, mert a lélek leteszi benne a régi élet megoldhatatlan gondjait és terheit, és az újjászületett élet édes és könnyű igáját veszi föl helyettük.

Abban a tudatban szakad föl a lélekből, hogy Jézus az Igazság. Ő nem egyszerűen ítéletet mond fölöttünk, hanem az igazságot árasztja ki ránk, és az igazság kiégeti belőlünk mindazt, ami nem vihető be az Atya országába. Több a bírónál: szerető barát és testvér. Az az öröm sugárzik belőle, amit Péter mondott a Tábor hegyén, amikor a megdicsőült Jézust látta Illéssel és Mózessel: „Uram, jó nekünk itt lenni.” Az ítélet lehet bármi, ha Vele lehetünk.

 

                                                                                                                     (2007)