Újság

 

Ha az ember már eleget élt, akkor olykor unatkozik az ismétlődő hazugságok és csalafintaságok láttán. Bizony elásítottam magamat, amikor még a múlt esztendőben a világhírű, Sánta Kutya-díjas író elkurjantotta magát a német közönség előtt: veszélyben a magyar sajtószabadság! Díját 2003-ban érdemelte ki „Az egészséges magyar ifjúságnak az életből való kikapcsolása érdekében kifejtett lelkes kábítószeres hittérítő munkájáért”. Ugyan van-e különb föladata egy tisztességes bennszülött írónak akkor, amikor felebarátait ugyan már „ezernyi fajta népbetegség”gyötri, ám a narkószabadság még nem teljes?

Van-e a késálkodásnál (háborgás, zendülés) illőbb teendő számára, amikor azt tapasztalja, hogy elvbarátai és -társai nyolc esztendős uralma alatt ismét „a három millió koldus országa” lettünk, ám az élni akaró nép szabadságharcba kezdett, és elsöprő többséggel új kormányt választott? Az pedig megadóztatni merészelte a közteherkerülő leggazdagabbakat – a bankokat és egyéb nemzetközi nagyvállalatokat – ahelyett, hogy tovább nyúzta volna a megalázottakat, megszomorítottakat és kizsákmányoltakat.

Ilyenkor veszélybe kerül minden, a sajtószabadság is, mert a parlamenti többség törvénnyel próbálta korlátozni a közmédiumokban folyó herdálást, a nép hülyítését és hasonlókat. Legyünk éberek: a multik adómentességéért zendülni élesben közel sem annyira népszerű, mint a sajtószabadság-kanyarral hátba támadni Magyarországot.

Márpedig a Sánta Kutyás ember és nyugati elvbarátai éberek. Tudják jól, amit az istenadta nép nem, hogy a sajtószabadság rég nem érte, meg a Petőfi-szabású költők kedvéért van, hanem a tőke szolgája. Nemes gondolatok helyett a reklámok hordozója. Hirdetést pedig abban a lapban vagy hírcloacán érdemes föladni, amelynek a közönsége konzumidiótává – magyarul: fogyasztói hülyévé – nevelődött éppen az említett csatornák jóvoltából, s bármit rá lehet sózni, amire nincsen testi, még kevésbé lelki szüksége. Még azt is benyeli, hogy nincs sajtószabadság, amikor annyi sajtótermék üvölti, ahány akarja.

Íme Gazdaságkor egyik gyönyörű ördögi köre, mely igen jól jövedelmez.

Ha ez ellen, vagy a gazdagok, a multik, a kizsákmányolás ellen valaki – például egy nemzet – forradalomba kezd, akkor a Sánta Kutyások azonnal Hitlert, Putyint és hasonlókat ugatnak.

Pár hét múlva már fél Európa, sőt Amerika keleti partja is ordít – anélkül, hogy a magyar sajtótörvényt olvasta volna. Még inkább anélkül, hogy elgondolkodott volna magáról a kérdésről. És a kérdés mélyén megkereste volna az igazságot. Ugyanis létezik, ráadásul közös, mert egy csónakban evezünk.

Nézzük. A sajtószabadság származtatott jog. Nem Petőfit, József Attilát, hanem azt a pénzeszsákot illeti, aki milliárdjaiból hirdetési fölületet teremthet, másképpen szólva napilapot, tévét indíthat, fönntarthat addig, amíg a reklámtorta csokisabb falatjaiig be nem rágja magát. A sajtószabadság tehát a tőke szabadsága. A magyar sajtótörvény által – esetleg – fenyegetett szellemi szemétgyárakban kiröhögnék, majd nagy ívben kirúgnák Petőfiéket, ha véletlenül betévednének…

Ha Sánta Kutyás felebarátainknak szívügyük volna a sajtószabadság, akkor először e helyzet ellen emelnének szót. Nem teszik, mert a tőke szolgái: senki sem téveszti össze őket Petőfiékkel az említett üzemekben.

Tehát igazi sajtószabadság nincsen Gazdaságkor főáramú médiavilágában.

Mégpedig azért, mert az eredeti sajtószabadság alapja a szólásszabadság. Az újságot nem író, nem olvasó embernek is elemi joga, hogy véleményét a maga nyelvén, módján kimondja az igazság határain belül. Ezt pedig az EU-ban nem tisztelik.

Másodszor a sajtó-álszabadság hamis angyalai akkor volnának igaziak, ha előbb a szólásszabadság védelmére kelnének. Az Európai Unióban ugyanis létezik olyan tagország, amelynek polgárait pénzbüntetéssel sújtják, ha anyanyelvükön, a rendelkezésükre álló egyetlen igazán pontos eszközzel próbálják kifejezni magukat. Ez az ország Szlovákia. A szólásszabadságukban korlátozottak pedig véletlenül ugyanazon a nyelven beszélnének, amelyen Sánta Kutya-díjas írónk hallgat ügyükről, s vele hallgat – Petőfivel szólva – a sötétség, a Frankfurter, a The Washington Post, az Economist, a Spiegel és a többi. Különféle kormányok szóvivőinek karával együtt.

Milyen értelmiség az ilyen? Milyen sajtó az ilyen? Milyen Európa az ilyen?

Sorsát látjuk – a Sánta Kutyások írják a mi vérünkkel.

Kibírjuk s győzünk.