Újság

Érettségiznék

Az idei középszintű érettségin Spíró György írónak ez az interjúrészlete volt az egyik tétel. „A nyelvvel kapcsolatban különben az jut eszembe, hogy a magyar irodalom veszélyben van, mert rohamosan csökken az olvasók száma a fiatal generációkban. Régóta tanítok egyetemen, ott is látom. A baj az, hogy az általános iskolában nem szerettetik meg az olvasást a gyerekekkel.Meggondolandó, nem kéne-e átírni egy csomó régi nagy magyar művet, például Jókai regényeit, hogy lehessen őket élvezni. A szavak felét a mai gyerekek nem értik.”Nos, ezzel az öt mondattal kapcsolatban kellett érvelni annak, aki irodalomból érni akart, hogy esetleg később maga is oktató legyen, netán író, s tudását általadja a következő nemzedéknek.A kijelölt szöveg mit ne mondjak, túlontúl egyszerű, akárcsak a tanároknak kiadott javítási útmutató.Először is mérhetetlenül lapos, érdektelen, és tévedésektől hemzsegő. Az bizonyára igaz, hogy az egyetemeken is tapasztalják a tanárok az újabb nemzedék tudatlanságát. Ám ez döntően a butító iskola következménye. Nem az olvasást nem szerettetik meg a gyerekekkel, hanem először is magát az ábécét nem tanítják meg nekik. Közismert, hogy az iskolából kikerültek harmada ún. funkcionális analfabéta. Betűzget, de nem érti. Hogyan szerethetné meg az olvasást? Akivel otthon foglalkoznak, s ilyenformán megismerkedik a betűkkel, az még mindig nem szereti meg az irodalmat, mert azt a tankönyvszerzők sem szeretik. Tudálékos, senkit sem érdeklő irodalomelméleti hülyeségekkel írják tele a tankönyveket, melyek a következő izmus, azaz irodalomipari szabvány életbeléptekor elévülnek-elavulnak. Jellemző példája ennek a szemléletnek maga ez a föladat. Tehát nem Spíró György valamelyik drámáját, regényét, versét, esszéjét adták föl, hanem ezt az igénytelen szövegtöredéket. Sokan fölháborodtak, hogy mit keres Spíró az érettségi tételek között, s emlékeztettek a szerzőnek egy sok évvel ezelőtti, nagy botrányt kavart versére, melyet máig magyargyalázásként tartanak számon.

Nos, ha az érettségiztetők komolyan vették volna hivatalukat, akkor esetleg ezt a verset elemeztették volna a maturálókkal, hogy derüljön ki, képesek-e vitatkozni, érvelni valamiről, ami nem egy író foglalkozású állampolgár köznapi szösszenete, hanem, ahogy mostanában mondják, „irodalomnak látszó tárgy.”

Hamar kiderült volna, hogy a tanulóknak nem Jókai nyelvével van baja, hanem egyáltalán a gondolkodással, az irodalmi, azaz a szemléletes beszéd megértésével, sőt, ha már magyarok vagyunk, az anyanyelvben való alapjártassággal. A mi nyelvünk ugyanis eleve képes, ezért okoz megértési nehézségeket sokak számára, akik úgy vergődtek át az oktatási rendszeren, hogy még csak beszélni sem kellett tudniok, csak véletlenül, vak tyúkként eltalálni néhány szamár tesztkérdésre a tűrhető választ.

Éppen ezért nem az irodalom van bajban, ahogy Spíró gondolja, hanem az ifjúság és az ország.

A butító iskolán átvergődött „mai fiatalok” elsősorban az anyanyelvüket nem értik, mert nem tanítják nekik, mert nem szerettetik meg velük, hanem egyenesen megutáltatják. Holott a magyar nyelvnek az a különös sajátossága, hogy értelmes nyelvtársaink minden régi, vagy először hallott új szavát értik, ha gondolkodnak, és a szavak megfelelnek a magyar nyelv alapjának, a gyökrendnek. Azonban ezt sem tanulják a gyerekek, a vizsgáztatók meg nem tudják, hogy ezt kellene tanítani, hogy világos legyen Jókai, Ady, Weöres Sándor, vagy a tulajdon édesanyjuk beszéde. Hogy egyáltalán tudják az eszüket használni.

Természetesen a vizsgatételek kitalálói sem tudják, vagy ha igen, akkor cinikusan röhögnek rajtunk, s jövőre azt kérdezik majd, hogy nem kellene-e Spíró György műveit átíratni?

2009-06-17