Újság

 

 

 

A régi emberek különös bölcsességet éreztek a számokban. Ezt a mi csodálatos nyelvünk évezredeken át meg is őrizte. Kezdhetjük szám szavunkkal: ami van, létezik, azzal számolunk, számot vetünk, arra számítunk, ami nincs, az nem számít, számfölötti, azt száműzzük – és így tovább. A végtelent, azaz a számtalant nem tartották lehetségesnek.

Hajdan úgy tartották, hogy az egy a legnagyobb szám, mert mindeneket egyesít, egybefoglal, egyetemessé tesz – utána lehet számolni, nagyobb szótárainkban kb. ötszáz, az egy gyökre épülő szavunk van! Tehát a legnagyobb, a fölülmúlhatatlan szám. Kívüle nincs semmi, ahogy Istenen kívül sincs.
Ezért a kettő nem két egy, hanem inkább fél: Püthagoraszék a zengő húrt megfelezték, s ez lett a fél hang, a meghasonlás, a kétség, a kétkulacsosság száma, a másodlagosság, a másolat hamis világa. Ide is több tucat szót lehet gyűjteni. Egy pozitív tartalmú lesz köztük, a pár, az egymást kiegészítő, az egységre képes felek világa, a jobb és bal agyféltekéé, a két kézé-lábé, a férfié és a nőé, azaz a két feleségé. Isten férfinak és nőnek, embernek, de mégis különbözőnek teremtett bennünket, hogy ketten egy test legyünk. Némely csángók máig feleségnek nevezik a férjet is. Mi is szólítjuk olykor édes felemnek a párunkat. Gondoljunk bele, ha a lónak mind a négy lába egy oldalon volna, folyton botladozna, végül eldőlne szegény, ugyanígy járnak azok is, akik azt hiszik, hogy az egyneműek képesek családalapításra. 

Ketten vagyunk egyek, egészek – az egész szó is az egy származéka. Hajdan id-nek, ügynek hangzott, ebből lett az ünnep szavunk, a szent nap, mert id>ügy>egy értelme: szent.

A három a tökéletesség, a négy a teljesség száma. Három az igazság, a mesebeli próbák, a Szentháromság mértéke. Isten azért három személyű, hallottam régen egy prédikációban, mert maga a szeretet. A szeretet sosem lehet önszeretet. Ezért nem lehet Ő sem kettő, sem egy. A háromban bontakozik ki a Szentháromság benső szeretetbeszéde. Ebben a beszédben ébredt meg az a gondolat, hogy legyen Világ, Nap, Hold, csillagok, állatok, folyók, csigák, virágok. Georges Lemaître (1894-1966) belga katolikus pap, fizikus, egyetemi tanár 1927-ben tette közzé az Ősrobbanásról és a táguló világegyetemről szóló elméletét, miszerint a világmindenség tényleg lett. Einsteintől kezdve az egész fizikus szakma elutasította, mígnem Edwin Hubble amerikai csillagász mérései nem igazolták 1929-ben.

Mi, emberek igen-igen későn léptünk a világba. Ha a Nagy Bumm elejétől számoljuk, tehát kb. 13,7 milliárd évtől, akkor az emberre jutó legföljebb 1 millió év az egésznek csak 13.700-ed része. Ha a szemléletesség kedvéért a Teremtéstől eltelt időt egy napnak vesszük, akkor az emberre kb. 63 mp, vagyis egy bő perc jut, egész világtörténelmével együtt.
A fizikusok istenfélelménél ezerszer lényegesebb, hogy az Úr megteremtette az embert, és önmaga legbensejéből saját lelkével áldotta meg, hogy fölismerje Őt, és méltó párbeszédet folytasson vele, a Megváltás és a Lélek eljövetelének szent misztériumán át, majd pedig halála után visszafogadja.

Azt gondolom, hogy a Szentháromság Vasárnapjának és a Pünkösdnek a lényege szorosan összefügg. A néggyel is, vagyis a teljességgel. Velünk! Micsoda elképesztő megtiszteltetés! Mi vagyunk az egyetlen élőlény a Földön, vagy tán a Mindenségben, aki léte első pillanatától képes vágyakozni Istenre, képes szeretni Őt, akit a Mindenható arra méltatott, hogy föltáruljon neki Szent Fiában, és aki mellé Vigasztalót küldött!

Isten végtelen kegyelmében úgy gondolta, hogy Neki mivelünk kell négynek lennie. Hogy miért, ezen nekünk kell gondolkodnunk.