Beavatás lehetne

Szabad-e levegőt venni? 36 Celsius fokosnak lenni? Ha kérdik, megmondani, hogy magyar vagyok. Izgalommentesen, se félve, se támadva, mintha az mondanám: májas hurka.

Szabad-e emlékjelet állítani a nemzeti hagyomány egyik legfontosabb állatának, a sasmadárnak, ami fölhozta az alvilágból mondahősünket, Fehérlófiát, ami, vagy inkább, aki Emese ősanyánk álmában Turul néven ősapánk volt, vagy – ismét ami – keringett a sík mezőn legeltető őseink fölött ebédre való rágcsálókat keresve. A magyar pásztor figyelte útját, mert ott, ahol pocok van, ott magvas füveket nevel a táj, oda érdemes hajtani a nyájat.

Szabad-e elgondolkodni régi mondákon, és természeti tapasztalatokon, melyek lám, mily finoman szőttek össze eget és földet közös emlékezetünkben? Példát vehetünk-e a zsidóktól, akik ma is idézgetik a történelem előtti ősatyáik tetteit?

Szabad-e a magyarnak normálisan gondolkodni? Békét keresve, senkit és semmi jót nem támadva megérteni saját múltját? Tanulni belőle, minden javát, apró kincsét megőrizni, ugyanakkor tudni, hogy az utolsó vacsorát nem lehet még egyszer megenni. Egyetlen pillanatig sem hátrálhatunk vissza a tegnapba: nem ugorhatjuk át kereszténységünk évezredét, az utóbbi századok háborúit, forradalmait, technikai vívmányait – veszteségeinket és a tanulságokat.

Minden nép múltja talapzatán áll, de nem holt emlékműként, hanem eleven életként éli apái emlékét meg a jelent, éberen figyeli kihívásait, és dolgozik a jövőjén. Vagyis nem meredt szoborrá, hanem gondolkodik és cselekszik. Fölméri helyzetét.

Tudja, hogy van amiből nem engedhet, például a múltjából, nyelvéből, hagyományaiból, öntudatából, melyeket előd-nemzedékek ezrei formáltak a történelem kikutathatatlan mélységeiben. Ezért például bárhol, bármikor ki meri mondani nyugodtan, a lehető legtermészetesebben, hogy „magyar vagyok”, nézzenek rá bárhogy idegenek, vagy eltévedt nyelvtársak. Ugyanakkor nem fordul vissza, mert észben tartja Kölcsey figyelmeztetését: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” A merengés ködbe veszejt, kábít, összekeveri az álmot a valósággal. De figyel Vörösmartyra is:

„Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.”

Ha kinyitjuk az újságot, a leggyakoribb címszavak között találjuk a háborút. A fegyveres összecsapások mellett pénzügyi, gazdasági, ökológiai, információs, politika – szóval mindenféle csatározások folynak különféle látható és láthatatlan hatalmasságok, valamint a népek között. Természetesen a filmekben is, hiszen a művészet akkor is igazat mond, amikor hazudik, hiszen az alkotó(i) lelkét vetíti közönsége elé. Gyakran biz’ szörnyeket…

Nálunk hemzsegnek olyan erők, amelyek a politikai nézetkülönbségeket csakis a végsőkig való szembenállás harcias kifejezéseivel képesek leírni. Vajon elgondolkodtak-e már azon, hogy a mostani, többek által IV. világháborúnak nevezett globális mérkőzésen kinek szurkolnak, miért küzdenek? Miért éppen ellenünk – Magyarország ellen? Vajon kinek az oldalán?

Talán többet kéne mondogatniuk: magyar vagyok. Nyugodtan, őszintén, szeretettel…

„Akkor harc támadt a mennyben: Mihály és angyalai megtámadták a sárkányt. A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni és nem maradt számukra hely a mennyben.” (Jel 12,7) Nem ismerjük a harc eszközeit, körülményeit, csak az eredményt: A sátán és angyalai számára nem maradt hely. Mert Mihály lénye csak szeretet, szolgálat és derű. Kikezdhetetlen, ha telítve vagyunk Istennel, vagyis szeretettel, mert Ő maga a szeretet, akkor nem marad bennünk hely a gonosznak, a széthúzásnak, a viszálynak, a hazugságnak.

                                                                                                                                         (2012)