Világvége 1962-ben

Előszó

Bizonyos regényekben az író mindent tud. Ő az egy, azaz az Egy, a középpont , amitől szék a szék, kert a kert. Nélküle nincs egészség, ami az Egy szó szerinti megnyilvánulása bennünk. Ha nem így volna, egyszerűen képtelen lenne megszőni a történetet. Lődörögnének a szereplők, a tolvajok a rendőrt tartóztatnák le, a gyávák pofoznák a hősöket, és egyszer a gazdagoknak, máskor meg a csalóknak volna igazuk a szegények és az áldozatok ellenében. Lehet, hogy ő volna az igazi realista, akinek művében látszólagos a zűrzavar, mert az emberi társadalom valódi rendje?
Az is megeshetne, hogy senkinek nem volna semmi dolga, legalábbis nem tudna róla, hogy mi vóna az, még a felhők is jelzők nélkül bukdácsolnának a ki tudja milyen színű égen. Ebben az esetben még az is előfordulhatna, hogy a szerző hazudni kényszerülne: eldönteni például, hogy Delma hercegnő tényleg királyi vérből származott-e, szűzen élet-e, bírt-e kilencedfokú trónutódlási joggal, miként egyenesen tőle magától tudhatta a korabeli közönség – hétpecsétes titok alatt –, hanem egy kis sárgadinnyeforma, dagadt libácskaként kelt ki a tojásból, s valahogy begurult a jogi karra. Előtte a Királymáli útra, kertes régi polgárház különbejáratú albérletébe. Néhány fallal odébb Zelleri Lacitól, a szülők terve szerint.
Mert a Zelleri és a Kalmár szülők annyira szerették egymást emberileg és politikailag, hogy már Delma általános iskolai ballagásakor elhatározták, hogy a kislány és Lacika egy pár kell, legyen. Ez oly ősrégi butaság, amiről senkit lebeszélni nem lehet. Akkor sem, ha közben „megforgatják az egész világot.” A négy szülő döntése íratta Delmát a jogra, és költöztette a Királymáli útra, ahol Zelleri Laci már egy esztendeje melengette számára a helyet a szép, szőke, magányos szívű, barna pihebajuszú Göndörinénél. Közvetve a ház legszebb utcai szobájában, bejárat a konyhából… A háziúr, Göndöri Zoltán, nem szerepel a történetben – ő igaz szerelmével, a hatalmas, 424-es mozdonyával dübörgött a történet napján a szombathelyi gyorsvonat élén. Aki vezetett már ilyen járművet, vagy legalább ragyogtatta arcát a tűztér szenvedélyes fényében, az tudja, hogy az új világégés első csapása a villanyhálózatot éri, s oda minden, ami árammal megy a távközléstől a benzinkutakon és liften át a vastüdőkig. Hanem a 424-es vígan elpöfög a vaspálya mellett vágott akácfa-hasábokkal is. A szemaforok helyett újra a forgalmisták integetnek majd, és a bakterek is visszakapják viharlámpájukat, hivatalukat, otthonukat.
Egyszóval ügyet sem vetett felesége lógósára.
A bizonyos regények szerzője olvas Mátyás Karcsi és árnyéka, Radván Emír, valamint Kisöreg, a manók, régi királyok és bolondok, Széll professzor meg a többi hőse gondolataiban, sőt, a Káin-díjas Írók Testvérülete eszméiben, és menten ki is fecsegi őket. Locsog. Butaságokat. Például Sárdaniczki Elek házasságáról Amazonkával, aki azonnal kitessékelte a hitvesi ágyból férjét, mihelyt leánykája világra jött.
– Nincs harag, Elek, csak ezután így lesz. Maradhatsz is, el is mehetsz. Leonóra az enyém. Tartásdíjat nem kérek érte, akkor látogathatod, amikor akarod, de a lakásból nélkülem ki nem viheted.
A tudományos szocializmus tudora a tudományok tudománya birtokában sem értette helyzetét. Megpróbált kisgyermek lenni, hátha akkor neki is jut némi ciróka, de hiába nyafogott. Csak annyit ért el, hogy visszaköltözhetett édesanyjához.
Amazonka szavát meg is tartotta, meg nem is. Az anyagiakat illetően igen, sőt a láthatást sem tiltotta, csak olyan irgalmatlanul viselkedett, hogy Sárdaniczki nem bírta sokáig, hogy az előszobában álldogáljon, a nappali félig nyitott ajtajában pedig Amazonka a bömbölő Leonórával. A kétheti látogatások haviak, hébe-hóbaiak lettek, majd karácsonyiak és szülinapiak, majd semmilyenek. Később Leonóra bánt éppen úgy Elek papával, ahogy anyukájától tanulta.
Ezek után nem az vó’na a legüdvösebb, ha mindentudó szerző befogná a száját, és szabad folyást engedne az eseményeknek? Az Egy nélküle is áthatja a létet…
Végtére is az Olvasó számára csak érdekesebb író locsogásánál az, hogy megtörtént-e a nagy erőkkel jósolt világvége 1962. októberében, vagy nem?

Széll tanár

Amióta elmúlt száz esztendős, Széll professzor sétabotja ritkán kopogott a Tettye alatti meredek utcácskákban. Ennek több oka volt. Ha kérdezték, azt felelte, hogy a város és az élet megváltozott. Unalmas lett. Sakkpartnere, Károlyi Laci, a drávaszögi táltos pásztorok utolsó kutatója meghalt a börtönben. Feleségét ugyan élve kiengedték, talán azért, mert rabság undok vén boszorkává aszalta, az unokája meg… A vénasszony szabad lábon is folytatta a kalocsai börtönben megszokott életét: rabszolga maradt. Úgynevezett bedolgozó. Párnacihákat varrt tonnaszám a Vörös Október kátéesznek, és nem pirított többé a sütő rácsán fölséges, sóban-borsban hempergetett krumpli-hasábocskákat, melyeket vajba, jobb esetben libazsírba mártogatva lehetett rágicsálni sakkozás közben.
A trafik ma már cukorkabolt, de ennél nagyobb baj, hogy az arcára kent töméntelen festék cipelésétől örökké fáradt leányzó szolgál ki benne Lábatlan Trafikos helyett, aki hajdanában a mennyezetről függő kötelein szökkent a forgó borbélyszékéből el nem érhető holmik után. Igen, az arcok, a régi lelkek, bánatok és tréfák tűntek el Szabóvárosból, ahogy ezt a városrészt hívták hajdan. A házak kitartottak, akár az ereszük alatt a verebek – hová is mehettek volna? Némelyik már három-négyszáz éve álldogált középkori alapjain, s őrizgetett a rómaiak vájta pincéjében hátul a kerti szőlőből erjesztett bort, elöl, a kút mellett, minden évben frissen vermelt krumplit és répát. Az arcok és a lelkek változtak! Akik értelmet, okot és célt adtak a minden irányban görbe utcáknak: jó itt megmaradni. A hajdani csalafintaságok és szerelmek is mind eltűntek a barna kapualjakból, a zöld ablakok mögül, a tenyérnyi veteményeskertekből és a lugasokból. Még a Szent Mihály templom mögötti terecskén lengő hintáról is ellibbentek a régi gyerekek – mind másutt rimánkodik az unokájának: Ne olyan szelesen, Timuzsinka!
Tíz éve még rendszeresen bejárt a kórházba, a belosztályra, melyet évtizedeken át vezetett. Úgy érkezett, hogy a nagyvizitet lekésse. Az ügyeletes nővértől megkapta a fehér köpenyét, s egyedül végigballagott a kórtermeken. Minden beteget megkérdezett a hipokráteszi első és ős parancs szerint: nem ártani! A szelek járnak? Nemleges válasz esetén részletekbe bocsátkozott: Mióta? Csikar-e? Görcsöl-e? Az eredményről beszámolt utóda utódja utódának, mert a szelek pangása fekvő betegeknél számos baj előjelzője lehet. A negyvenes évek végén, az osztályharc fokozódása jegyében eltanácsolták egyszerű bölcsességével együtt.
Esős, havas napokon odahaza, a sarokszoba négy ablaka mögött végezte délelőtti sétáját.
Az agárfejű, rézgombos, szarvasagancsos, ólombütykű pálcák, meg az isztriai tölgyből faragott furkósbot vágyakozva nézték rézfonatú kosarukból.
Két ablakból a Jégverem utcára tekintett, ahol utolsó barátja lakott, Hamzsa Bég, a csatártudatú bekk. Előbb a Pécsi Vasút csapatának örökös öngólkirálya, majd fizikatanár a Nagy Lajos Gimnáziumban. Ez is sejteti, hogy a polgári életben keljföljancsiként váltogatta a fejét és a talpát: rendszerek sűrű forgatagában mindig volt valaki. Vagy legalább valami. Persze, Széll tanárhoz képest taknyosnak számított, a fia lehetett volna: semmire sem emlékezett, amire érdemes.
Fia, igazi, volt és nem volt. Születésével megölte az anyját – Piroskát, az igazit és egyetlent. Dajkával neveltette, aztán kemény jezsuitákkal. Orvost faragott belőle, családi ünnepeken sem látogatta, szót csak akkor váltott vele, ha kellett, de soha nem beszélgettek. Az unokákkal sem. Végül bosszúból túlélte.
Pár éve még Hamzsa Béggel kaptattak föl a Tettye sörözőbe, Noé kertje mellett: a meredek hegyoldalban pici ágyások táblácskákkal, hogy hol milyen növény készül a túlélésre. Az ágyásokba egymástól pár arasznyira tölgy, szelídgesztenye, diócsemeték. Köztük hirtelen nőtt kínai nyárfa a zörgő-zengő-ziringő leveleivel.
Hamzsa Bég utolsó sétájukon is leszögezte:
– A szabályt megtartottam: Nem ártani! – Ezt halálos ágyán is megismételte, gondolatban, s hozzátéve: – Bár tudom, hogy ez kevés. Nagyon kevés.
Széll doktor megnyugtathatta volna, hogy elég, de mégsem tehette, mert ártani ugyan nem szabad, de valóban kevés.
A másik két ablakon át a Hétház utcára nézhetett, a hajdani káposztasavanyító helyén nyílt Egészségügyi Ellátóra, a belügy titkos üzemére. Főelvtársnéknak, és a főelvtársak szeretőinek, valamint külföldre igyekvő kémeknek szolgáló plasztikai sebészet mozaikos, római szobros homlokzatára, jelszóra nyíló kapujára. A titokzatos igét csak buta nők tudhatták. Cserében nem ismerték föl a teremtményekben a Teremtőt.
Csergő főorvos vezette az intézményt és a felesége volt mellette a főnővér. Egyrészt, hogy a tömérdek hivatali titok a családban maradjon, másrészt, hogy az asszony el ne mozduljon mellőle. Első intézkedése volt egy gépelt cédulát dobni Széll doktor postaládájába: „Ha még egyszer meglátlak a környéken, meghalsz.” A hadüzenet magyarázata egyszerű a „nem ártani” szabályt keveslők számára. Csergő lehetett volna halálosan szerelmes is a feleségébe, de ő inkább halálosan féltékeny volt rá, noha bármikor megfaraghatta volna az önként jelentkezőkből asszonya hasonmását akárhány példányban, de a dolgok nem így működnek. Fejébe vette, hogy Ellája oda van Széllért, akinek ebben a viszonyban a kora nem hátrány! Ugyanis aki egészségben túléli a kilencvenet, az olyan, mint egy jó karban lévő ötvenes – mindenre képes, a szó szoros értelmében: erős és fickós, mint új korában. Széll pedig olyan volt annakidején. Híresen olyan! Csergő el sem tudta képzelni, hogy Ella – legalábbis lélekben – ne csalja meg őt. Leginkább egy százévessel, mert annyira ínyenc természet.
Széll tanár a szalonból és a hálóból a Nyerges utcára látott, és azon túl a Szent Mihály templom Habsburg-sárga tornyáig, tiszta időben pedig egészen a Villányi hegységig. A konyhából és a cselédszobából a fügefa árnyékolta udvarra nézhetett, ahol egy szilvafa is nőtt valami szajkó pottyantotta magból és élet-halál harcot vívott a fügével. Tavasszal rendre előnyt szerzett, és virágzott szépen, leveleket is eresztett, amiket évről évre elveszített, amikor a füge kibontotta fölötte lombozatát. Ám nem csüggedt, mert csúcsán újabb levélrügyeket fakasztott, amelyek ismét kitörtek a napfényre. Ám a füge sem volt rest, még magasabbra küldte tenyérnyi ernyő leveleit, mire a szilva…
Az események tehát zajlottak, a táj és az idő pedig szép nyugodtan körbejárta házát és mindenünnen belátogatott hozzá.
Egyszer például felhők érkeztek, fekete hasú bálnák. Sűrű rajban úsztak az égen, Alacsonyan, szinte beleakadtak a Szent Mihály templom tornyába. Egy hatalmas, kék öböl felé tartottak, melynek közepén, pici földnyelven, bodros tetejű, hófehér kastély ragyogott. Körülötte széles ívben sárgás tajték, talán föveny, fölötte védelmező felhőtető.
Mennyit lehetne mesélni az ott élőkről!
Nem oktalanul ábrándozott, mert az egész világ vele foglalkozott. A fügefa olykor meg is kocogtatta az ebédlő ablakát. Kínálgatta magát. Széll doktor engedett a csábításnak és kampós botjával behúzta a legkacérabb ágakat. Júliusban és szeptember-októberben kosárszám lehetett gyümölcsöt szedni a fügefáról, de még november eleji napsütés is beérlelt pár szemet, de ezeket a manók ellopkodták. Dézsmálták a korábbi termést is, naná, hisz a füge ezen az égtájon csakis Isten különös kegyelméből élhet meg, a kegyelem pedig nem magántulajdon – mindenkit illet. A manók ritkán tételezték föl, hogy a teremtés ilyen-olyan javai nem az ő kedvükért jöttek létre. Amúgy a szilvát is szerették, és szurkoltak a kis csenevésznek.
Széll doktor naplókönyv helyett magára az időre jegyezte föl élményeit.

A világ eleje és vége

A Jókai tér szűk udvara fölött két vadászgép éles-fényes páracsíkot húzott Nyugat felé. Onnan jöttek talán, mert kicsit föntebb és délebbre két hosszadalmas bárányfelhő szalag bodorodott a Fürst Sándor utca sarki talponálló és az Elefánt vendéglő teteje között. Mire az ember eldanolja a nótáját, ezek a gépek megkerülik az országot.
Ezüst szalag, ősz-szalag, sírkoszorú-szalag. A téren átfutó Károlyi Lenke lobogó, bongyor szőke haja csupa arany-szalag, nyár-szalag.
Miért szaladgált Lenke éppen ott és akkor?
És miért állt a tér közepén Büchnerovics Attila, a szálfatermetű, leszázalékolt hun vérfarkas, és miért kérdezte tőle remegő hangon: – Tudod-e, kislány, hogy mi történt hat éve éppen ugyanezekben a napokban?
Miért nyargalt tova válasz nélkül Károlyi Lenke a bongyor szőke hajával és arany-ezüst szalagjaival a zöld tógájában? Nem érdekelte a világhelyzet? Kívül állt rajta? Vagy túlontúl belül?
– A világ elejét úgy kell elképzelni – magyarázta Udvari Szultán az Elefántban – mint a végét. Megbökte Ló széles mellét, mintegy pontot téve a világ valamelyik végére. Szavai általában szálltak a levegőben, mint májusban a cserebogarak: onnan ide, és innen pontosan oda, ám ő csak valakihez intézve tudta kiejteni őket, ezért bökött. A tagbaszakadt súlyemelő pedig félig az asztal alá merülve tűrte.
– Felmerül a kérdés! Mi volt akkor, amikor még nem volt semmi?
– Elefánt se? Asztal se? Sör se? Pálinka se? Anyám se? Pincér se? Anyósom se? Én se? Záporoztak az alapvető kérdések és kopogott a válasz: – Nem! Nem!
Elhangzott az utolsó kérdés is:
– Isten se?
Udvari Szultánnak gondolkoznia kellett. Kis-Szellőre nézett. A titkos őrnagynak elkerekedett a szeme: tagadta ő Istent számtalanszor, amikor csak kérték, de ott belül, a nyelvén túl, a lelke mélyén olykor, valahogy másként álltak a dolgok. Veszélyesebben. És ha alapvetően tették volna föl a kérdést, bizonyára kénytelen lett volna másként, alapvetően válaszolni.
Végigzongorázott a gerincén egy csontujjas kéz, amikor Szultán kimondta. Néma csöndben, mert a háborgó kocsma úgy elcsöndesedett, mintha Krisztus intette volna az iszákos magyarokat, hogy nyughassanak. Mancus, a táncosnőtudatú pincérlány oly kecsesen és nesztelen vitte vissza az üres poharakat, mintha a Moulain Rouge tehetségkutatója előtt lejtene.
– Nem, Isten sem volt.
– Mi volt?
Szultán elnézett a füstös falon túl a messzeségbe. Jó sokára szólalt meg.
– A Szó.
Kis-Szellő erősen meresztette szemét ugyanarra, de nem látott semmit.
– Hol volt a Szó, ha semmi nem volt? A még sem?
Szultán jó ideig hallgatott, csak a füstös tüdők sziporogtak a teremben.
– Hol volt? Hol sem volt! Egyszerűen csak volt a Szó.
– Ki mondta ki? – kérdezte óvatosan az irdatlan pultoslány a tálaló tetején némán trombitáló fekete elefántszobor alól. Sóhaj szakadt föl a teremben: többen érezték közelebbinek a véget a kezdetnél. A csaposlány kérdése az ő szintjére tolta ügyet, ám ettől még nem szabadultak meg tőle, mert tényleg, ki ejtette ki a Szót? A tekintetek feléje fordultak, majd lassan átcsusszantak Titokban Keresztelő Szent Ákosra: ő kellett, legyen már súgó! Ám a csenevész, gyösz-szőke börtöntöltelék teljes erejével a hordozható kis kukájára, meg a kiürítendő hamutálcákra összpontosított.
– Eláruljuk nekik? – kérdezte Mátyás Karcsi.
Titokban Keresztelő Szent Ákos gondosan kitörölgette hivatali rongyával a soron lévő hamutartó mocskát. Nem szólt. Hiszen ők is tudják.
– Többet nyernek, ha maguk mondják ki?
– Hát, ha mernek nyerni…
– Vagy veszteni…
Hamzsa Bégből kiszólt a fizikatanár. Meg a csatártudatú bekk: az ilyen mód fölött szeret elkószálni természet adta helyéről, ahova aztán nem talál vissza. Mire menne, addigra az ellenfél már mögötte…
– Egy Higgs nevű angol tudós nemrég arra jutott, hogy mégiscsak létezik valami olyasmi, amit hajdan Newton éternek nevezett, s ami közvetíti a kölcsönhatásokat a mindenségben a kezdet kezdetétől, és tömeget ad a részecskéknek. Ezt a helyet a mai fizika nyelvében mezőnek nevezik, amit úgy képzelhetünk el, hogy magas fű nőtte be a világot, ami akadályozza a terjedelmesebb részecskéket abban, hogy ők is fénysebességgel szaladgáljanak. – Hogy ki ne fussanak a világból. – tette hozzá Ló.
– Ez a mező volna a Szó? – kottyantotta Kis-Szellő titkos őrnagy, miközben belül dühöngött: szabad-e ilyesmiket fecsegnie egy fizikatanárnak nyilvános helyen? Nem titok ez? Államtitok? Atomtitok? A titkok faja és száma végtelen. A világ lehet véges: „A tér, a Teremtés tere nyilvánvalóan végtelen, hiszen a Nagy Bumm alkalmával keletkezett mintegy 13-14 milliárd éve. Nincs is értelme végtelen távolságban és végtelen időben és végtelen tömegben-energiában beszélni.” Olvasta egy nemrég elfogott levélben. Bizony, valahogy így kell lennie, hiszen lehetetlen elképzelni olyan botot, aminek csak egy vége van. Ám ha az ilyesmik kiszivárognának és szétterülnének a buta fejekben… ajaj!
– Még hogy mező? Isten szerintem ennél sokkal ötletesebb! – jegyezte meg Mátyás Karcsi.
Szultán – becsületére legyen mondva – hallgatott. Helyette Zelleri Laci szólalt meg Darwin hangján, ugyanis a korszakalkotó nagy tudós egyik fő művét, Az ember származását viselte a hóna alatt immár egy éve, amióta a könyv megjelent. Eddig csak tanították. Fölütötte az arany függönyrojt szállal kijelölt 211. oldalon. Körömollójával szokott könyvjelzőket nyírni a házinéni, a szép, szőke Göndöriné függönyéről. Bosszúból. Hogyan mehetett férjhez egy bumburnyák mozdonyvezetőhöz? Sihahaha! Fölolvasását e szavakkal kezdte:
– A világ végének meghatározása az emberen múlik. Ő dönti el, hogy mikor vág bele. Talán ez lesz az első lépés: „Egészen bizonyos, hogy a jövőben, századokban mérve nem is olyan távoli jövőben, az ember civilizált fajtái az egész világon ki fogják irtani a vad fajtákat, és el fogják foglalni a helyüket. Mint Schaaffhausen megjegyezte, ugyanakkor kétségtelenül az emberszabású majmokat is ki fogják irtani. Az ember és legközelebbi rokonai között lévő hézag akkor még sokkal szélesebb lesz, mert az egyik oldalon, amint remélhetjük, még a kaukázusinál is civilizáltabb ember fog állni, a másik oldalon pedig olyan alacsonyrendű majom, mint a pávián, nem úgy, mint jelenleg, amikor csak a néger vagy az ausztráliai bennszülött és a gorilla között kellene áthidalni a hézagot.”
– Ki ez a Schaaffhausen? – kérdezte Kis-Szellő titkos őrnagy éber szakmai reflexszel.
– Szerintem egy buzi karóra – felelte Radván Emír, – bár sose láttam. A neve után ítélve piszok drága lehet.
Mátyás Karcsi pattintott az ujjával.
– Láthatjátok, hogy az angolok született demokraták. Csak azt nem értem ebben a Darwinban, hogyha fejlődés a természet, vagy legalább az élővilág alapvető és általános tulajdonsága, akkor miért van egyedül a földön az ember-ember? Miért nem alakultak ki hal-emberek vízhatlan papirosra nyomtatott könyvtárakkal, madáremberek, akik sasszemmel vizslatnák a csillagokat a Misina-tetőről, és vitatkoznának a gyík-emberekkel az asztrológiáról? – A többiek hallgattak, mert még sosem rágódtak ilyesmin.
– Rovar emberek léteznek – jegyezte meg Ló. – Hangyáék meg termeszék légmentes diktatúrát hoztak létre.
Végül, mintegy hivatalból Kis-Szellő elővette a foxi-maxin szerzett tudományát: – Mert a munka tette emberré az embert!
– Akkor miért maradt el tőle a hangya meg a méh? – kérdezte gúnyosan feje irdatlan magasából Ló. Történt ugyanis, hogy fölállt és kinyújtózott. – Náluknál többet senki sem gürizik e földön. – Nyújtózott, ásított, majd visszatespedt a székére. – Talán csak én…
– Mert mind nő – szögezte le Hamzsa Bég. Talán gúnnyal, talán kárörömmel. – Nincs kizárva, hogy Új-Guinea valamelyik vulkánkitörés által elzárt völgyében lappang egy nemét vesztett törzs, csupa picinyke, emberre emlékeztető rabszolga-pondró, akik egy irdatlan tornyon robotolnak, hogy annak a tetejéről a királynőjük majdan, évezredek múltán átpillanthasson a hegygerincen…
– Mit fog látni? – Kérdezte Mancus, a táncosnőtudató pincérlány.
– Egy másik hegyvonulatot.
– A fejlődés következő hullámát a gépek indítják el. – Tekintett a jövőbe Jó. – Eddig csak általunk fejlődtek a traktorok, a telefonok meg a rakéták, ezután a saját kezükbe veszik a jövőjüket.
– Mi pedig rovarrá sorvadunk? – kérdezte élesen Kis-Szellő.
– Vagyis nővé? – a pultoslány vihogott: talán saját kérdésén, talán Rejtő Jenőn.
Hamzsa bég tagadólag rázta fejét.
– Sem nők, sem férfiak nem leszünk. Nézzetek körül: gerinctelenedünk és nemtelenedünk.
A téma kimerültével Karcsi kérdéssel zárta le kérdését: – Lacikám, még egy sör?
– Mindent az angolok találtak ki – dünnyögte az irdatlan csaposlány, aki a pult alatt olykor olvasni is szokott. Háború előtti tiltott irodalmat. Most éppen a Piszkos Fred a kapitány című Rejtő-remeket. Ezt a feje fölött leskelődő néger elefánt is tanúsíthatta. Volna. Mert az elefántok egyrészt nem vallanak barátaikra, másrészt sosem hazudnak.
– Meg az oroszok! – Emelte intő mutatóujját Karcsi.
Zelleri megrendelte a sör-kört. Lekötelezettje volt Karcsinak, amióta az megvédte. Történt ugyanis, hogy nagy rakás bukása miatt elcsapták az évfolyam-titkárságból. Mire Karcsi fölállt a gyűlésen és fölolvasta a tagkönyvből, hogy a „KISZ-tagnak kötelessége képességei szerint tanulni és dolgozni.” Jelentőségteljesen levette szemüvegét, mint aki már az igazság birtokában van, s fölösleges a részetekkel bíbelődnie.
– Nos tehát, mi, csupa auditor iuris prudentiae, iuris candidatus büntethetünk-e egy hibáért kétszer? – Erre a kari KISZ-vetők latin tudásuk arányában erre-arra csavargatták fejüket az elnöki asztalnál. ¬– Ha Zelleri kolléga képességeiből csak ennyire futotta, jogos-e őt az utóvizsgák mellett a KISZ-titkárságától is megfosztani? Buffant a röhögés. Zellerit leváltották, a tagság pedig újra megválasztotta.
A sörök megérkeztek, mire Udvari Szultán szerepelhetnékje legyűrte becsületét, és így szólt, lassan, mintha a sörhabból nyalogatna ki szó-legyeket. Leszopogatná, majd kiköpné őket. Kezével mutatta a zárójeleket.
– Ha felmerül a kérdés! Ha már, akkor, figyeljetek! Mértéktelen fejlő(d)és – értéktelen fejlö(v)és – mértéktelen fej(l)esztés – értéktelen fej(v)esztés. – Tanítását befejezvén leszögezte: – Gondolkodom, tehát – bolond – vagyok.

Az utolsó villamos

A világvégét persze nem jelentették be, de oly erősen szaglott, hogy még az álvallási végidő-árusok is mintha megszeppentek volna. Nem prédikálták, hogy ide a pénzt meg a lelkedet, mert 1962 október 28-án annyi a világnak, vagy jövő hó második keddjén, de legislegkésőbb, mondjuk, 2011. március 12-ig – lassú, fájdalmas halállal: éhség, szomjúság, sugárfertőzés, szivacsos agynátha és hasonlók. Ilyen állítással persze nem rontották az üzletet: ki fizet ilyenkor előre? Mindenesetre az osztó-szorzó emberek közelebbi véggel számoltak. Végtére is a főújság, a Népszabadság megírta, hogy megindult a gonosz amerikai hadiflotta, hogy kikényszerítse a jóságos szovjet rakéták eltávolítását Kubából. Ugyanakkor békeszerető szovjet csatahajók meg jámbor tengeralattjárók siklottak át az Atlanti óceánra. Ezenközben feketelelkű jenki légierődök, velük szemben pedig aranyszívű szovjet bombázók és kerozin-utántöltő tartálygépek morajlottak éjjel-nappal a jegesmedvék, fókák és sarki rókák fölött.
A világ a maga módján készült a végelszámolásra.
A Király utcán máris utoljára csühögött a villamos. Menetrendszerűen vánszorgott végállomása, Kisállomás felé, hogy onnan folytassa útját a hóhéraihoz, a bontóba. Addig egy asszony magyarázott egy kisfiúnak a sárga lécekből készült ülésen:
– Holnap nem megyünk oviba, Ferike, fél napért nem érdemes, mert délután vár bennünket Ángyika. – A nő nyitott kabátja alatt mélyen kivágott blúzt viselt, térdig sem érő szoknyát, aranyozott alumínium fityegőket, táskarádiót, sok rúzst, kevés fogat. Ferikének talán-talán anyja lehetett, önmagának legalább nagyanyja. – Majd megsütök egy darab hurkát ebédre, azt szereted. – Ferike hátat adott neki, védekezésül. – Holnap nem megyünk oviba, majd kedden. Holnap otthon leszünk, én sütöm a hurkát – elhallgatott, sárgászöld szemű sudár cigánylegény lépett föl a kocsira a Színház előtti lassítónál.
– Vagy inkább mégis oviba mennél holnap, Ferike?
Talán mégis odébb lesz a végítélet? Siessünk, amíg lehet!
Az ezerkilencszázötvenhatos forradalom két tanulságot vésett a magyar nemzet lelkébe. Először: vérrel és vassal azt, hogy nem lehet. Hazudni, lopni, csalni, hazát, családot, barátot elárulni szabad, sőt ajánlatos, de amit kellene, sőt illene és némi bátorsággal lehetne is, azt tilos. Ami a gyomor színvonalánál magasabban van, az bűnös, ráadásul reménytelen. A másodszor az előszörből következik: a boldogság helyett a boldogulás módjait kell megtalálni. A fejlett és művelt Nyugat, az úgynevezett szabad világ rég rájött erre. Azóta mással sem foglalkozik, mint ennek a csereakciónak a lehető legnyereségesebb lebonyolításával. Csomagoló- és nyálipara roppant kifinomultsága ellenére világos, hogy dagályos eszméi lakkozott csalafintaságok, bármikor eladja őket a többet ígérőnek.
Nem ártani? Nevetséges!
A Titokban Keresztelő Szent Ákoshoz hasonló titkos szerzeteseket mindenütt vesztegzár alatt tartották. Keleten leginkább börtönben és kijelölt munkahelyeken, Nyugaton a nevetségesség bugyrában. A fogatlan cédát és társait szabadon engedték a semmibe, sőt, a Ferikék nevelését is rájuk bízták. A Lajtán túl persze, kaptak csinos műfogat, villogót. A villamoson utazó Ferike a jelek szerint egyelőre ellenállt. Kicsi volt még, tartott benne az odaátról hozott töltés.

Aczél elvtárs

Budapestről hajnal óta rajzottak kifele a lefüggönyzött ablakú fekete kocsik a lehető legerősebb nagyközép elvtársakkal. A csúcs ugye maradt, közvetlen bekötésben a Sziklaközponttal, annak is az atombiztos óvóhelyével, ahova szakadatlanul szállították a túlélőszereket. És ahova forró moszkvai drót is vezetett…
Aczél elvtársnak, mint a maga nemében legokosabbnak, Pécs jutott, a legnehezebb hely: laktanyák, bányászváros kétszeresen: szén és urán, ráadásul hőerőmű, továbbá vasúti központ, okoskodó, szervezkedésre hajlamos egyedekkel, hiszen a bánya nem működik, vonat nem jár a szoros egymásrautaltság fölismerése nélkül. Attól pedig csak pár lépés – bármi. Hozzá egyetem, főiskola, színház, sőt balett, meg bábszínház tele kiszámíthatatlan értelmiségiekkel, ráadásul konok tüke bennszülöttek, akik – állítólag – a törököt is túlélték. Őket igen erősen utálták Aczél elvtársék, mert ők – a nácikkal és a liberálisokkal együtt – az öröklétre rendezkedtek be.
Hajnali ötkor indult a Balzac utcából, hogy kellő időben és különösebb föltűnés nélkül érjen Baranyába. A szirénahasználatot megtiltotta, de e korai órán csak páran, leginkább a szemetesek és a hozzá hasonlóak autókáztak a csillagtalan főváros utcáin.
Mire kiértek a 6-os útra, ő már átfutotta a külföldi lapok tudósításait a világhelyzetről. Ezekben leginkább azt firtatta, hogy miben különböznek az ő elképzeléseitől. A belföldiekről készült összefoglalót ki sem nyitotta, mert a fontos cikkeket személyesen sugalmazta a főszerkesztőknek. Csak tekintetével kérdezte a ház kapujában a titkárától, hogy mi a helyzet? Az néma pislantással válaszolt: Minden rendben, nem történt félreértés.
A hatos út Sztalinvárostól, illetve Dunaújvárostól Szekszárdig, sőt, Mohácsig ütemesen döcögött és már Dunaföldvárnál elaltatta Aczél elvtársat.
Álmodott. Álmában éber vágyát élte: hallgathatta mindennapi emberek őszinte beszélgetését, akik nem kunyizni, és nem besúgni jöttek hozzá, csak mondták a magukét. Ráadásul valódi melósok voltak, akikkel aztán végképp nem találkozott azóta, hogy kijött a börtönből, és visszakerült a politikai vezetésbe. Hiába lakott a Balzac utcában, ahonnan tíz perc sétával elérhette volna a Lehel piac környéki csehókat teli hamisítatlan szesz-, bagó- és mosatlan-gatyaszagú trógerrel. Sajnos, sosem állt rendelkezésére tíz laza perc, vagy a séta meg a könnyed kocsmázás lehetősége. Különösebben persze nem érdeklődött irántuk, sőt, meg volt sértődve rájuk, mert nem olyanok voltak, mint amilyennek kellett volna lenniök, szóval, le voltak maradva a tervtől. Így jelentek meg előtte valami kültelki talponálló könyöklő pultjánál, hirtelen nagyon érdekelték, mert az álom szerint láthatatlanul lebegett közöttük, mint E. T. A. Hoffmann Medardus barátja, aki különféle emberek álcájában kószált a világban. Ennek is örült, mert Aczél elvtárs álmában is Aczél elvtárs volt, az egyetlen az egész kormányzatban, aki klasszikus regényeket bírt olvasni. Mi több, régen holt, tehát letűnt német írókat is kezébe vett, holott az ő kordában tartásuk nem tartozott a szorosan vett hatáskörébe. Más kérdés, hogy az említett szerző újra kiadását sem pártolta: minek az ördögöt a falra festeni…
A melósok az időjárásról locsogtak, meg a fociról: „Albert labda nélkül lustább a harmadnapos döglött békánál.” A Budafoki úti valamilyen gyár dudája még csak gyűjtötte a levegőt magába, a csehó fölött, hogy a kellő időben ráreccsenjen az emberiségre, mint az élet ura.
– Építjük a szocializmust, építjük – morogta az ablak előtti pultnál egy borostás kopasz, aki szemlátomást rendszerint annyit lendített a dolgokon, amennyit hajnali részegsége engedett. – Építjük, építjük, erre meg holnap lebombázzák. – Úgy beszélt, mint aki erősen reménykedik szavai beteljesülésében.
– Túrót bombázzák – jelentette ki egy magas vékony, aki Bambi üdítőben vette magához reggeli felesét. – Kidobják. Te meg én építjük, oszt’ odafönn egyszer csak megunják, s kidobják, mint a szart.
– Akkor már inkább adják el.
A másik elgondolkodott, kortyolt.
– Az is meglehet. Nekik is eszükbe juthat. Kidobni fárasztó és különben is minek? – Nyelt egy újabb kortyot. – Igazad lehet, inkább elkótyavetyélik, és a dohányt zsebre vágják.

Molnár Gyula és Fehérlófia

Az események tarka, gyakran páratlanul édes és érdes árama alig érdekelt emberszabású valakit, csak a végkifejlet.
Mi lesz már?
Dr. Molnár Gyula jogász, börtönben tanult kőfaragó és mariológus a háromnegyed hetes temetői buszhoz igyekezett sírkövet helyre tenni. Ötkor meghallgatta Titokban Keresztelő Szent Ákos miséjét Noé pincéjéban, aztán lesietett az uszodába. Onnan a piacon keresztül áttalpalt a buszmegállóba, nyomában muslincafelhővel. Foszladozó aktatáskájában cipelte szerszámait, meg Jacinta Gonzalesnek a garabandali Szűzanya-jelenésről írott spanyol nyelvű levelét, amit a buszon szándékozott elolvasni. A táska harmadik rekeszébe a piacon vásárolt kései szilvát és szőlőt önmagának meg muslincáinak ebédre.
Fehérlófia meg Réz erdőkerülő lánya Hosszúalattság ártéri erdejének tisztásán szerették egymást. Önfeledt kiáltozásukra összecsődültek a vadak, kíváncsi gombák bújtak elő a tavalyi avarból. A dombtetőn kinyílt a levendula virága és megérett a szeder, a magasban hat gólya keringett.

Emír és egy régi látogató

Radván Emír másodéves joghallgató tegnap a Nádorban találkozott egy Kisöreggel. Az illető nem volt kicsi, inkább mindennapiasan közepes termetű, a dohányzástól némileg aszott, mit ne mondjunk, füstölt. Látványra szürke és jelentéktelen, akár széke támláján a felöltője, a negyvenes évekből, a diadalmas lóden-korszak előttről maradt darab. Ráadásul nem is igazán öreg: legföljebb hatvanegykét éves. Szóval, a Kisöreg egyáltalán nem fért bele a meghatározások skatulyáiba. Ritkán fordult meg a városban, pár évente egyszer-kétszer. Ilyenkor a Vén Süket Méhészhez ment, ám előtte betért a Nádorba, ahol a törzsvendégi titkok birtokosaként kocsonyát rendelt, házi sütésű kakastejes kenyeret kisfröccsel, amit László Lászlovics ezüsttálcán szolgált föl neki roppant tisztelettel. Így kevesebbet költött, mintha a buszállomásnál működő Lordok Házában rendelte volna ugyanezt, ráadásul László Lászlovics halkan és körültekintően beszámolt neki a világvége helyi állásáról. Előadását a vezérigazgató édesanyja, özv. Bartholiné aranyozott színházi látcsővel kísérte figyelemmel harcálláspontjáról, a cukrászpult mellől. Távcsöve nem segített a pincér csöndes beszédének közel hozatalában. Érdeklődésével viszont a kávéházban ülő nyugdíjasok, íróarcot öltött újságírók, gyönyörű táncosnők figyelmét a Kisöregre irányította. Még Kasza író is odapillantott. Mind azon tanakodott, miként furakodhatott ez a senki jellegű valaki a város legjelentősebb pincérének bizalmába. Kivéve Kaszát: ő a legritkább esetben bocsátkozott társalgásba; regénye anyagát nem a tényekből vette közvetlenül, hanem kivárta, amíg az események, beszélgetések átszüremlenek sok más történésen, emberen és szón, lepárlódnak lényeggé, ha úgy tetszik, végkifejletté, amivel már érdemes foglalkoznia egy komoly szerzőnek.
Mondjuk: itt a világ vége? Nem, ennél jóval több történt: már el is múlt!
Radván Emír meg csak ült, ült, izzadt a feneke, de se vendég, se személyzet figyelemre nem méltatta. Ebből megállapította, hogy a Nádor-béli gyülevésznél undorítóbb népség nem létezik a világon. Még Lejáró Szent Jánossal sem tett kivételt, noha az orra előtt szállt az ablakkeretre. Holmi undok rovarnak nézte. Akkor sem jutott volna többre a vén festményszökevény, ha rendes alakját használja, mert Emír még a kalendáriumba befészkelt, nyomdaillatú szentekről sem tételezte föl, hogy léteztek valaha. Mikor pedig az a mocsok László Lászlovics végre kegyeskedett reá tekinteni, s elindulni asztalához a rendelésért, fölállt, rávigyorgott:
– Dögölj meg, Lacikám! – ezzel kivonult a teremből.
A kávéház hatalmas ablakai soha nem világították meg a terem déli oldalán a faburkolat fölé festett freskót. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a Nap soha nem süt északnyugatról. Legföljebb a Kisbojtár kandikált be olyankor, amikor a Sarkcsillag alkalmas irányba fordította a Göncölszekér rúdját. Így a kép nesztelenül barnult a dohányfüsttől, meg az emberi tenyészet sajátos kipárolgásaitól, melyek közt nem csekély szerepet játszottak a vörös, barna, kék és fekete gondolatok. Az ezüstök meg az aranyak is, de szemlátomást kisebbségben maradtak, ezért az idő előre haladtával alámerültek a fénytelenek jellegtelenségben egyesülő kenyőcsében, miáltal a XIX. századi mű alakjai holdtalan éjszaka árnyaivá málltak.
Otthont talált közöttük Lejáró Szent János, aki a Szent Megváltó szekszárdi templomának összeomlása után hajléktalan lett pár száz évre. Hol itt húzta meg magát, hol ott. A legutóbbi világháború után a székesegyházban próbálkozott. Nem dobták ki, ámde őt feszélyezték a turisták meg a sok aranyozás. Még inkább az aranyozó mester, aki még a szentségimádáson, vagy az Úrfelmutatáson is átvágott, miközben a hívek igyekeztek tiszta szívből megélni:
– Ó, édes Jézus, ó kegyes Jézus, imádlak lelkem mélyéből, szeretlek tiszta szívemből, neked élek, neked halok, tied vagyok életemben és halálomban, Ámen.
Nem csörtetett, inkább finoman osont gumitalpú cipőjében, ha valahol hibát vélt fölfedezni szovjet gyártmányú katonai látcsövével , amely sokszorosan múlta fölül özv. Bartholiné szerszámát. Az eredményt bejelölte ceruzájával a „templom bőrére” – miként Lejáró Szent János nevezte azt a könyv alakú térképet, mely a székesegyház teljes falfelületét tartalmazta. Utána szünet következett, mert személyesen a helynök úrnak kellett engedélyeznie a javítást. Alkalmas időben megejtették a közös szemlét, majd előkerült az irdatlan létra, más esetben valahonnan a magasból kötélhintával bocsáttatott le ülődeszkával. A tetthelyhez érve a mester újra megállapította a hibát. A hámló aranyhártya maradékát az utolsó molypille szárny méretű pikkelykéig a nyakában függő szelencébe gyűjtötte, majd kijavította a fal sérülését, és pontos rajzot készített a pótlandó aranyozás alakjáról, méretéről. Másnap ismét fölemelkedett a mélyebben járó angyalok magasságába és a helynök úr messzelátóval erősített fölügyelete mellett fölragasztotta helyére az odalent kivágott aranyhártyát.
– Tizennégy karátos! Atomos vastagságú! – közölte minden alkalommal.
Lejáró Szent Jánost először érdekelte a művelet, másodszor végignézte, harmadszor utálta, negyedszer megszerette az aranyozót: milyen boldog ember!
Ezenközben a helynök urat is megszerette.
A Nádorban befogadták a falkép sötét alakjai: rá se hederítettek, ha gyakori mászkálásával zavarta nyugalmukat, mert bizony hol erre, hol arra sündörgött meg lappangott, még az is megesett, hogy rájuk taposott, vagy elvette előlük a kilátást. Mi tagadás nem nagyon nézelődtek, annyira unták a törzsvendégeket, akik az évek-évtizedek alatt oly lassan öregedtek, hogy maguk is összetévesztették első kávéházi látogatásukat az utolsóval. Talán a festett alakok sem tudták önmagukról, hogy hol vannak, s miért. Lejáró Szent János tőlük, illetve a vendégektől sosem hallott gregorián Dicséreteket zengeni, legföljebb morajt keservekből, suttogásból és kacagásból, valamint táncmuzsikát az étterem felől, ahova tíz óra után áthelyeződött a vigalmi élet súlypontja. Akkora volt a figyelmetlenség, hogy akár fényes – villany világította – nappal is ráterülhetett valamelyik márványasztal melletti pamlag bársonyhuzatára.
Radván Emír a kávéház illemhelyéig jutott. Ott folytathatta elmélkedését a világban és a városban pöffeszkedő ocsmány alakokról, élükön Mátyás Karesszal, aki azon túl, hogy ugyanolyan kisközepes termetű, vékony alak, mint ő, még abban is utánozza, hogy vastag keretű, foncsorozott szemüveget visel. Csoporttársa, aki minden poént egy pillanattal nálánál korábban süt el. Más rovására él az ilyen. Minek? Miért ugyanebben a városban? Erről próbált tűnődni már hajnalban is, az otthoni vécén üldögélve, miközben a szomszéd házban bulizók kurjantásait, meg a döndülő ajtócsapódásokat kényszerült számolni. Itt valaki ébren kell, legyen, állapította meg kellő mérlegelés után, remélem, nem én vagyok. A helyiségben fölhalmozott és gondosan rendezett Pesti Hírlap bástyából kiemelt néhány 1932. október közepei számot. Átpörgette őket, de nem talált bennük semmi aktuálisat. Bezzeg Karesz! Neki elkopott volna az ujja a mutogatástól: ezt olvasd, ezt! Odas! Dolga végezetlen maradt, mivel nem tartozott a Julius Caesarok közé, akik képesek voltak egyszerre két-három föladattal foglalkozni. Csalfa belei persze zuborogtak és kluttyogtak egész nap – olyannyira rakoncátlankodtak, hogy a Nádorban már a hányinger is csapkodta a nyelőcsövét. Igazán nagy szüksége lett volna Lejáró Szent János gyógyító tudományára, de sajnos, hiába találkozott volna vele.
A városban, miként az egész országban, az ügyek – a nagy átlagot tekintve – jobban álltak. A belek és hólyagok mozgása rendesen beindult, úgyhogy a városi pártbizottságon az első titkár hatalmas dolgozószobájában csöröghettek a telefonok, és kávézhattak meg dohányozhattak az elvtársak, kivéve Aczél Györgyöt, aki kulturális miniszterhelyettes létére Kádár elvtárs legbizalmasabb munkatársainak egyikének számított, egyszersmind Pécs városa gyámolának a legmagasabb körökben. Nos, ő úgy dohányzott, hogy sosem gyújtott rá. Ezt a föladatot titkára, egy kicsi, fekete, református lelkésznövendék jellegű fiatalember végezte. Amikor Aczél elvtárs megérintette a Kossuth Lajosról elnevezett cigarettás dobozát, akkor a lévita kivett belőle egy szálat, libatollból készült szopókába illesztette. Meggyújtotta, leszívta, szaporán köhögött két illedelmeset, s a főnökének nyújtotta a készletet, aki immár személyesen vette kezelésbe a cigit.
Néhány telefonváltás után összeülhetett az egyetemen is a Kari Tanács megvitatni: mi légyen hazudandó a hallgatóknak? Ugyanekkor a városi pártbizottságon túl, messze túl, a budapesti Politikai Bizottság üléstermében, a lap-, rádió- és tévészerkesztőségekben, az ENSZ-ben, Moszkvában, Washingtonban, Pekingben, Londonban ugyanerről csikorogtak az észkerekek. Meg sem fordult a hivatásos eszelő fejekben, hogy a lényeg vó’na érdekes, tehát meg kéne kérdezni a Kisöreget. Nem mentség, hogy azt sem tudták, hogy a világon van-e?