Nyár van, viharok, sokfelé ítéletidő, szélvész és árvíz. Hánykódik a Föld: túl nehéz már neki a gazdaságkori civilizáció, ami leginkább csak fosztogatni tudja javait. Aki teheti, nyaralni húzódik valami biztonságos és békés helyre, de létezik-e ilyen? Még az iskola, vagy a norvég üdülősziget sem paradicsom, sőt a mozi sem, ahol – elvileg – csak a filmekben lőnek, bár azokban szakadatlan a mészárlás – nyilvánvalóan oktató-nevelő célzattal, máskülönben miért gyilkolásznának? Csoda-e, hogy immár tüzelnek ott élőben is: a minap Amerikában ölt és sebesített meg közel száz embert egy ifjú pszichiáter-jelölt egy filmbemutatón. Állítólag jó tanuló. Erről meggyőződhettünk: kihallgatásán igen meggyőzően alakította a hatóságok etetésére kidolgozott elmeroggyant-szerepet. Különös, nehezen megszokható, noha roppant gyakori lét-lyukadás szenvedője ő: az emberi valóságból egyszer csak átpottyant a Betmen-féle szörny-mese filmek világába. Ún. tanult ember létére egy idő múlva képtelen volt megkülönböztetni az életet a nyilvánvalóan kitalálttól, a semmitől. A szépet a förtelmestől, a jót a gonosztól. Megpróbált azonosulni a sátáni film fő-rémével.

Miért éppen azzal?

Talán nem kell vitát nyitni arról, hogy a világtörténelemben eleddig nem létezett ennyire kultúra nélküli, röviden: oly végtelenül primitív civilizáció, mint a mai, és amelyben Batman, Szuperman, Csillagok háborúja és hasonló bárgyúságok előfordulhattak volna szórakoztatás, vagy ne adj’Isten, kultúra gyanánt.

Hajdan az Iliászt mesélték a regősök, Gilgamest, Ráma királyfi vagy Fehérlófia kalandjait. A kereső ifjú lélek természetesen csüggött rajtuk, átélte a történeteket, megpróbálta utánozni a hősöket. Elsőként azt vette észre, hogy példaképei kiemelkedtek a társadalomból, ami annyit tesz, hogy fölülmúlták az átlagot erényekben. Az erény az „er” gyökből er-ed akár az er-ő, de leginkább szellemi gazdagságot jelent: okosságot, jóságot, segítőkészséget, bátorságot, önzetlenséget. Tessék megvizsgálni például a népmesehősök jellemét! A nemes tulajdonságok nem terhelik őket, hanem éppenséggel emelik: lehetővé teszik, hogy barátaik,köztük segítő állataik legyenek, akiknek támogatásával aztán legyőzik a gonosz boszorkányt, a sárkányt, az alvilág rémeit. Ilyenek mindenkor támadták az embert: kívül is, belül is.

Ismételjük meg: a hősök kiemelkednek az átlagból, mert föl, az Ég felé törekszenek, akár a szentek. Abban mind egyeznek, hogy segíteni igyekeznek a gyöngébbeken, helyettük is vállalják az áldozatot, akár életüket is kockára teszik, hogy emeljék őket. Kizárólag a gonosz ellen harcolnak. Soha nem ölnek, kivéve, ha meg kell vívniuk a sátánnal, a sárkánnyal.

Ellenben a gazdaságkori filmvilág csúcshősei csúcsmészárosok, egyedül ebben a legislegjobbak, kiváltképpen csodafegyvereik révén. Vegyük észre: a csodafegyver nem segítő állat, vagyis nem jó szellem, hanem dolog, a „műszaki fejlődés” eredménye, pénzből és hatalomból készül. Utánzóik átlátnak az olcsó dramaturgiai cselfogásokon, melyek egyiket ún. jó tömeggyilkossá, a másikat rossz tömeggyilkossá festik – az egyik kutya, a másik eb! Jól látszik ez jelmezeiken: denevér mindenkor alvilági jelkép volt, a pók szintén, és a színek: a vörös – vérszín! A fekete – pokolszín! Megértik a tanítást: semmi képmutatás! Ők a gonosz oldalán ropogtatják gépfegyvereiket, hiszen ő a pénzes, ő a hatalmas, vagyis ő képviseli a kor alapértékeit, vele kell tartani!

Az Antikrisztus oldalán a létirány tehát nem a föl, hanem a le!

Mi pedig vele tartunk, amíg tűrjük, nézzük, hallgatjuk, bámuljuk…